A Népstadion, mint főhadiszállás

Nemzeti csapatunk első oroszlánbarlangja a Millenáris volt, hiszen 18 alkalommal mérkőzött az akkori legkorszerűbb létesítményben, egyszer pedig a margitszigeti pálya adott otthont a válogatott meccsének. Egy évtizedig szolgált otthonul a Millenáris, aztán a két, anyagilag is legerősebb klub saját stadiont épített, így a tízes évek elejétől a válogatott az FTC-, illetve az MTK-pályán fogadta ellenfeleit. Az Üllői úti stadionban 1911. november 5-én játszott először a magyar csapat, és azon az összecsapáson az osztrákokat 2:0-ra le is győzte. A Hungária úti sporttelepet is az osztrákokkal "avatta”, és 1913. október 26-án 4:3-ra nyert.
A fővárosi helyszínek megválasztásában a politika hatása is megfigyelhető. Az MTK Hungária úti stadionjában 1939 májusában játszott hosszú időre utoljára a válogatott. Az Üllői úti pályát sem kímélte a politika; mivel a kommunista vezetés számára a Ferencváros és annak szurkolói a Horthy-rendszert testesítették meg, az FTC stadionja nem lehetett méltó a válogatotthoz, amely 1948 májusában még a Fradi-arénában verte 2:1-re a csehszlovák együttest, de egy hónappal később már a Megyeri úti stadionban ütötte ki 9:0-ra a románokat, hogy aztán évekig Újpesten játsszon. Budapesten még a Fáy utcai sporttelepen meccselt a válogatott, ott is győzelemmel debütált, 1990 júniusában kolumbiai világbajnokságra készülő csapatát verte 3–1-re.
És akkor a Népstadion.
Az 1953. augusztusi avatás után csaknem három hónappal játszott a legnagyobb honi sportlétesítményben a nemzeti együttes. Meglepő, de a 80 ezres közönség elég sokat bosszankodott, hiszen csikorgott az Aranycsapat gépezete, és csak 2:2-re végzett a svédekkel (a csapat igazi formáját tíz nappal később a Wembley-stadionban futotta az "évszázad meccsén”). A Népstadion lett tehát a főhadiszállása a válogatottnak, a hatvanas évek közepéig gyakran zsúfolt lelátók előtt parádézott a gárda. Később már ritkábban remekelt, és egyre kisebb közönség előtt futballozott. Persze azért voltak később is emlékezetes események, például 1985 tavaszán a hollandok elleni vb-selejtezőre vagy 1986 márciusában Détáriék és a brazilok összecsapására roppant nehezen lehetett jegyet szerezni.
Idén a spanyol válogatottat hívták meg a névadóünnepségre, az aréna ugyanis a magyar-spanyol futball-legenda, Puskás Ferenc nevét vette fel.
Vidéken először Debrecenben futballozott a nemzeti együttes, 1949 júliusában a lengyeleket ütötte ki ott 8:2-re. Aztán hosszú időre elfelejtették a szövetség illetékesei a vidéki helyszíneket, mígnem 1974-től megszűnt a Budapest-centrikusság. Annak az évnek a tavaszán a futball-lázban égő zalaegerszegi publikum ünnepelhette a bolgárok 3–1-es legyőzését, májusban a székesfehérváriakat érte a megtiszteltetés, hogy Albert Flórián búcsúmeccsének házigazdái lehettek (a Sóstói Stadionban a jugoszlávok ellen sikerült nyerni 3–2-re), decemberben a szolnokiak tapsolhattak a svájciakat verő futballistáknak. Egy évvel később Szombathelyen avatták "Luxemburg grófjává” Nyilasi Tibort, a Ferencváros futballistája öt gólt szerzett a 8–1-re végződött Eb-selejtezőn. Négy évvel később, 1979 szeptemberében Nyíregyháza került fel a válogatott térképére, ott a csehszlovák csapatot győzte le 2–1-re a válogatott, három esztendővel ezután pedig a győri stadionban futballozta le a törököket (5–0). Ezzel egy időre befejeződött a vidéki városok becserkészése, mígnem 1995 augusztusában Siófokon mutatkozott be a válogatott. A Balaton fővárosában megszakadt a debütáló meccsek jó sorozata, hiszen Izrael együttese 2–0-ra nyert. 2002-ben aztán kilencedikként Pécs is feliratkozott a listára, ám nem állt helyre a korábbi rend, mert Újmecsekalján is a vendégek, ezúttal a horvátok voltak jobbak, s nyertek 2–0-ra.
Bár Miskolcot, pontosabban Diósgyőrt néhány évig joggal a magyar futball fővárosaként emlegették, végül ,,csak” az olimpiai válogatott játszott ott sorozatban, a nagyok bemutatkozására még várniuk kell a lelkes, klubkedvenceik mellett a másodosztályban is kitartó diósgyőri szurkolóknak.