London, itt vagyunk!
Az amszterdami átszállással felturbózott repülős utazás zökkenőktől mentesen telt, bár a budapesti gép érkezése – főként a tízperces késés okán – és a londoni indulása között szűkösen voltunk az idővel. Azért a röpke negyven perc alatt – amibe belefért, hogy a húsz méteres utat a ki- és beszállások miatt vagy másfél kilométerből oldottuk meg – is megtapasztalhattuk, merre tart a világ. Legalábbis a holland világvárosban. A férfimosdóban női takarító serénykedett, férfi kollégájával az ajtóban kifelé találkoztam, ő a női részleg felé vette az irányt...
A londoni járatra maximálisan ráillett a mix jelző: a hátsó fertályban az angolt inkább csak mutogató, „thanks″ szintjén sem beszélő koreai fiatalokkal vegyülhettünk – mintha osztálykirándulásra érkeztek volna –, akiknek a stewardess lelkesen osztogatta a belépéshez szükséges papírokat. Mivel eleve mindenkinek kettőt adott, így csak néhányan kértek tőle újat. Mögöttünk ébenfekete bőrű anyuka utazott két kisfiával, a kisebbnek – olyan ötéves forma – be sem állt a szája, így legalább hallhattuk, hogy az „apa″ és „anya″ szavakat tökéletes magyarsággal ejtette, bármit is jelentsen afrikai nyelvén.
Leszállásnál láthattuk az ötkarikás „gabonaköröket″, majd a Heathrow 4-es terminálon a gépet elhagyva kétszáz métert sem tettünk meg, máris belebotlottunk az olimpiai regisztrációba. Segítőkész, középkorú hölgyek versenyt integettek, hogy ők segíthessenek a pár másodpercet igénybe vevő adminisztrációban. Valószínű itt sem voltak ma még túl sokan, ha késő este ilyen lelkesedéssel végzik a munkájukat... Annál jobb. Mint ahogyan a következőkben sem lehetett panaszunk a tömegre. A rózsaszín nyilakkal pontosan kijelölt útvonalat követve külön ablakoknál tudtuk le az útlevél ellenőrzést. A hivatalnok kissé csalódottan vette tudomásul, hogy nem sportolókat engedhet be, hiúságunkat viszont legyezgette: elsőre még azt is kinézte belőlünk.
Az olimpiát reklámozó plakátokat továbbra is hiányoltuk, úgy a gyorsvasút reptéri állomásain, mint magán a járművön. De legalább Paddington megállóban újabb segéderők – döntően 55-60 év körüli emberek – kísértek minket addig a taxidrosztig, ahonnan az előzetes regisztrációnknak hála direkt a hotelünkig szállítottak. A klasszikus angol taxi modern változatában utazni önmagában élmény, hát még akkor, ha nyolc darab méretes csomagunk fele az utastérbe került, négyünkkel egyetemben. Az autóút során már láttuk a felfestett olimpiai ötkarikás külön sávokat, egyelőre viszont még mindenki számára elérhető szabad prédaként.
Szállásunk a hivatalos olimpiai partnerlistában szerepel ugyan, de egyelőre szintén jól sikerült álcáznia a londoni olimpiát. Na majd a városban! A szomszédos kis közértben olimpiai emléktárgyak tucatjaival találkoztunk, de a kései időpont behatárolta egyéb felfedezési szándékainkat. Az ingyenes wifi-használattal kecsegtető szomszédos pub 23 órakor zárt, így fertályóra múlva hiába tértünk be oda, már nem szolgáltak ki. De nem adtuk fel, kerestünk tovább! Szerencsére találtunk a közelben olyat, amelyik éjfélig volt nyitva, így ott tartottuk meg első londoni értekezletünket: rendhagyó helyszínhez rendhagyó időpont dukált. A bejárati ajtón azért már hirdették az olimpiai programot, igaz, erősen szelektálva. David Beckham fényképével a labdarúgók csoportmeccseinek időpontja volt kiírva, alatta a brit női labdarúgócsapaté. Ezen kívül a pénteki megnyitó volt még az az esemény, amit kiplakátolásra érdemesnek találtak a pubban. Következtetésképpen levonhattuk: a belépőnél elmaradt az embert tarkón vágó londoni élmény – sőt, még az igazi metropolis hangulat is –, az olimpiai érzetet elsőre kedden élhetjük át, amikor az ötkarikás főcentrum megközelítése az elsődleges célunk.
Az időjárás viszont kiváló: este pólóban lehetett sétálni, és a kedd reggel is verőfénnyel fogadott, felhőnek nyomát sem láttuk, a meteorológusok 26-28 Celsius fokot ígértek.
