Juhász: A hollandok után kapunk valós képet

– Most, hogy nem játszunk meccseket, egyre előkelőbb helyet foglalunk el a világranglistán. Megvan a recept a magyar futball előrejutására?
– Pikírt poénnak jó, de azért megjegyezném, hogy nemcsak a FIFA-ranglistán gyűjtögetjük a pontokat, az Eb-selejtezőn is sikerült, és játékban is mutatkozik fejlődés. Mondják, hogy ilyen ellenfelek ellen könnyű, pedig – na jó, San Marinót leszámítva – ma már tényleg nincs könnyen verhető válogatott. Azt persze nagyon jól tudjuk, hogy valós képet csak a márciusi, hollandok elleni meccsek után kapunk.

– Aligha felel nemmel, de tényleg érzi, hogy valami elindult...
– Nem mondom, hogy Huszti Szabolcs levelének köszönhető, de a barátom írása után tényleg elmozdultunk valamerre, amiről kiderült, a helyes irány. Ha énekelni tudnám a szeptemberi és az októberi válogatottbeli összetartások közti különbséget, felléphetnék a milánói Scalában...

– A San Siróban sikerült, ami egy futballista esetében ugyancsak nem rossz.
– És gólt is szereztem, de nem magamat szeretném fényezni, inkább a változásokkal folytatnám. Amíg a szeptemberi felkészülés feszültséggel teli tíz napból állt, az októberi edzőtáborban sikerült mindent megbeszélnünk, Egervári Sanyi bácsi kiváló érzékkel elérte, hogy bárki őszintén fordulhasson hozzá a gondjával, ügyes-bajos dolgaival. Az eredmény meglátszott a pályán. Hogy mennyire összekovácsolódott a közösség, azt a finnek elleni gólörömünk is igazolta, és hogy a hozzáállásunkban sem találni különösebb kivetnivalót, azt akkor érzékelhette a közönség, amikor San Marino ellen hat nullánál sem álltunk le, és Helsinkiben sem elégedtünk meg az egy ponttal egy pillanatig sem.

– Higgye el, értékeli a publikum, a hollandok elleni itthoni mérkőzésre néhány nap alatt elfogyott kilencezer jegy.
– A visszajelzések valóban azt sugallják, szerethetőnek tartják odahaza a mostani csapatot. Természetesen lehet példakép Cristiano Ronaldo vagy Lionel Messi, de valójában az lenne szép, ha a magyar játékosok közül kerülnének ki az ideálok, akik elérhetők, akikért ki lehet menni a stadionba. Dzsudzsák Balázs, Koman Vladimir vagy Szalai Ádám szerencsére már az. Ádám sérülése persze meglehetősen érzékenyen érint bennünket, csatárposzton mégsem állunk olyan jól, mint a svédek.

– Bármennyire szerénykedik, Juhász Roland is etalon, még ha ezen a télen nem is forgott annyira a neve, mint a korábbi átigazolási időszakokban. Bántja a dolog?
– Egyáltalán nem, őszintén szólva sok volt, amikor egy átigazolási szezon alatt összeboronáltak vagy tíz együttessel. Annyira azért nem szeretem a reflektorfényt, hogy állandóan velem foglalkozzanak, sőt! Meg aztán össze is tudja zavarni az embert a sok mendemonda, örültem a mostani nyugalomnak.

– Azt viszont ne mondja, hogy nem lenne hiányérzete, ha nem próbálhatná ki magát valamelyik nagy bajnokságban.
– Dehogynem lenne! Életem végéig gyötörne az érzés, hogy lemaradtam valamiről, hogy nem adatott meg minden, gyötörne a kérdés, mi lett volna, ha...

– Csakis az Anderlechten múlt, hogy eddig nem sikerült eljutnia az élbajnokságok valamelyikébe?
– Természetesen nem. Bár tény, előfordult, hogy éreztem, nem nagyon akarnak elengedni. Aztán olyan is volt, hogy egy angol csapat játékosmegfigyelői ötször is megnéztek, de hatodszor, amikor már a vezetőedző is eljött, épp nem azt nyújtottam, amire egyébként képes vagyok.

– Az Aston Villa volt az?
– Igen. Három éve pedig én nem akartam elszerződni, noha a két klub megegyezett, anyagilag én is roppant jól jártam volna, de úgy véltem, a fejlődésemet nem szolgálja, ha abba a bizonyos egyesületbe igazolok. Oroszországba hívtak.

– Hova menne szíve szerint?
– A Bundesligába. Megadatott, hogy szerepeljek néhány német együttes ellen, nekem az a szervezettség, az atmoszféra, amely a német futballt jellemzi, a telt házas stadionok felettébb szimpatikusak.

A TELJES INTERJÚT ELOLVASHATJA A NEMZETI SPORT PÉNTEKI SZÁMÁBAN!