Ahol a hegy a főszponzor – látogatóban a megyei bajnokságok legszebb pályáján

Tardona, Dédestapolcsány, Nagyvisnyó – mesebeli településnevek és kedves, eldugott falvak jönnek sorra szembe, miközben a Bükk kacskaringós erdei útjain autózom éppen az ország legszebb futballpályája felé. Már ha hihetek a Nemzeti Sport olvasóinak, én ugyanis még életemben nem jártam a bélapátfalvai futballcsapat sporttelepén, sőt talán Bélapátfalván sem, legfeljebb átutazóban, mint sok más hasonló budapesti turistasznob, természetesen Szilvásvárad felé.

Ez azonban az az eset, amikor nem az olvasónak kell az újságíróra hagyatkoznia, hanem fordítva, én pedig a beküldött pályafotó alapján készséggel bízom a többség ízlésében, amely az augusztusban indított, „Keressük a megyei bajnokságok legszebb pályáját!” felhívásunkra beküldött javaslatok alapján éppen a Heves megyei I. osztályban szereplő Bélkő SE meccshelyszínét ítélte a legkülönlegesebbnek. Persze személye válogatja, ki mit ítél szépnek, különlegesnek, ráadásul ebben a versenyben legalább annyi múlott a versenybe dobott fotó készítőjén, mint a pálya mégoly páratlan fekvésén, egyedülálló környezetén. Magasodhat romantikus lovagvár, elterülhet pipacsos mező, tündökölhet kéklő tótükör az oldalvonal mögött, a beállítás mindent képes elrontani, egy légifelvétel viszont a kietlen pusztaságban fekvő legegyszerűbb pályát is szemet gyönyörködtetővé varázsolja a madártávlati nézőpont nyújtotta látványnak köszönhetően. Ki tudja például, ha Magyarország legmagasabban fekvő „aktív” pályájáról, a két hegy közé bevésett bükkszentkeresztiről szerencsésebb helyről készül a pályázatra beadott kép, megőrizte volna-e magabiztos elsőségét a szépségversenyben Bélapátfalva?

Amíg a sors nagy igazságtalanságain tűnődöm, azon kapom magam, hogy észrevétlenül túlhajtottam a keresett sporttelepen, pedig előzőleg azt az útmutatást kaptam, hogy a főúton haladva nem lehet eltéveszteni, hiszen a pálya szinte közvetlenül mellette terül el. Csakhogy a sportpálya az út túloldalán fekszik, legalábbis a nagy hegyvonulat felől nézve, az én figyelmemet pedig teljesen lekötötte a Bélkő igéző látványa, balra bámulva simán elhúztam a jobbra eső pálya mellett. Hát, igen: valószínűleg erről a szirénhatásról beszélt Bársony Dániel, a Bélkő SE elnöke, amikor előzetes egyeztetésünk során elbüszkélkedett vele, a pályájukra először érkező ellenfelek rendszeresen úgy kezdik bélapátfalvi látogatásukat, hogy a pályán lőnek egy-két szelfit, háttérben a tájat kopár sziklagödrével méltóságteljesen uraló Bélkővel.

„A homlokát ráncoló hegy” – adott máig idézett jellemzést egy helybeli író-olvasó találkozón a jelenségről Szabó Magda, és megállapítása átvitt értelemben is találó: a hegy ugyanis nem ok nélkül ráncolja a homlokát. Valójában a hegynyúlvány korántsem lenne ennyire látványos, ha a bő évszázaddal ezelőtti képét mutatná, itt-ott kikandikáló sziklafelületekkel, kőszirtekkel, és nem a bányászati tevékenység áldozataként pózolna a nagyvilágnak sohasem gyógyuló torzulásával. A helyi cementgyártás 1910-től 2000-ig tartó kilencven éve alatt 19 475 000 tonna mészkövet fejtettek ki, a Bélkőbe vágott seb körülbelül hétmillió köbméteres, ennyi anyag hiányzik az eredeti hegyből.

A hétmillióból néhány köbméter még mindig megcsodálható odalent, betonkerítés formájában: az 1951 és 1953 között megépült mai futballpálya Sport utca felőli oldalán a hét évtizedes ősépítmény határolja a telket, az azóta az uszoda miatt megszüntetett régi salakos pályát szegélyező részen azonban már láthatólag újabbak, fehérebbek a betonlapok. És ha szó esik a bálapátfalvai futballuniverzum fenti árnyékvilágáról, beszéljünk az alvilágról, a felszín alatti rétegekről is, ahol egy 1951-ben nyitott mészüzem földje és a valamikori szénőrlő malom területéről kitermelt talaj adja a – szemre is némiképp – lejtő talapzatot a bélapátfalvi futballélethez. Már csak az öregek tudják, hogy a legelső pályát nem itt, hanem az egykori vásártéren, az úgynevezett Csűröskertben alakították ki, a mai Táncsis és Marx utca találkozásánál (nem tévedés, a helyiek kérésére Bélapátfalván az idők változásával is megmaradhatott a Marx Károly utca). Az ötvenes évekbeli költözés után a következő nagy fejlesztés a lelátó kiépítése volt a nyolcvanas években, onnantól kezdve az infrastrukturális háttér is adva volt ahhoz, hogy a Beel nemzetség ősi települése a helyi ciszterci apátság mellett egy-egy szikrázó meccsen az anyádságnak is otthona legyen.

Ezen a napon azonban béke honol a pályán és a tribünre ritkásan kitelepülő nép körében, az ellenfél Maklár, középházi rangadónak is mondhatjuk a Heves megyei bajnokit. A hazai együttes vezére a már említett Bársony Dániel, több szerepkörben is: egyrészt ő a Bélkő SE csapatkapitánya, másrészt az egyesület elnöke, harmadrészt pedig – és talán ez a legfontosabb – a bélapátfalvai futballprogram szellemi atyja. Itt rögtön két kifejezés is magyarázatra szorul: egyrészt 34 éves fiatalemberről szólva szellemi atya helyett mondhatunk akár ifjú forradalmárt is, másrészt hiába a szépen megírt klubkézikönyv, a futballprogramon nem íróasztal fölött kiizzadt, vaskos iratcsomót kell érteni. A program nagyon leegyszerűsítve ennyit takar: helyiekre és fiatalokra építeni, áldozatok árán is! A felnőttcsapat átlagéletkora 21-22 év, szinte kivétel nélkül bélapátfalvaiak vagy környékbeliek szerepelnek itt, a 3000 lakosú település iskolás korosztályából merítő, teljes kapacitással dübörgő helyi utánpótlás-nevelés biztosítja a folyamatos feltöltést. Jelenleg 170 kiadott versenyengedéllyel működik az egyesület, amelynek 20–25 millió forintos éves működési költségét körülbelül tíz százalékban Bélapátfalva önkormányzata fedezi, a pénz döntő többségét taotámogatásból szerzik.

Aki ismeri a hátország viszonyait, annak aligha kell ecsetelni, hogy a futballklubok anyagi megerősödésének folyományaként a megyei osztályokban – az első osztályban szinte minden megyében, a másodikban sok helyen, de néhol még a harmadikban is – kialakult egyfajta fizetési verseny az egyesületek között, a játékosok döntéseit, klubváltását, távozását, maradását, illetve már a szereplését is számos esetben az anyagi érdekek határozzák meg. Kimondva-kimondatlanul (inkább kimondatlanul) fizetős lett a megyei futball, és a piaci verseny hatása alól még az olyan lokálpatrióta szellemű egyesületek sem vonhatják ki magukat, amilyen a bélapátfalvai. Igaz, itt a korábbi 1000 forintos alkalmankénti edzéspénzt már sikerült kiküszöbölni, a teljesítményarányosan kiosztott féléves prémium azonban a helyi kötődésen túl is fontos ösztönző a fiataloknak.

„Brandet építünk a bélapátfalvai futballban, a mi csapatunkról mindenki tudja, hogy összetartó, baráti társaság, és alólunk emiatt nem is olyan könnyű kirúgni a széket – mondja Bársony Dániel. – Ha el is visznek tőlünk három-négy játékost, könnyen tudjuk őket pótolni, a 38 helyi általános iskolai osztály pedig az utánpótlásnak ad szinte korlátlan lehetőséget. A Bélkő nevet a javaslatomra vette fel az egyesület, úgy szoktam mondani, nekünk a hegy a főszponzorunk. Mi is csinálunk reklámot a turisták körében népszerű Bélkőnek, és az is minekünk. A pályánk gyönyörű, nagyon szeretek itt játszani, még akkor is, ha mi már nyilván nem fotózkodunk vele, mint az idegenek. Személyes szálak kötnek hozzá, itt játszottam először a felnőttcsapatban, még a 2005–2006-os idényben, és első gólomat is itt szereztem Novaj ellen. A legnagyobb élmény a megyei másodosztály megnyerése volt 2017-ben, pontosabban a körülményei: az utolsó fordulóban mi Szihalom ellen nyertünk itthon 18–0-ra, és az aranyéremhez arra volt szükség, hogy Egerszólát ne nyerjen Mátraballán. Egyszerre kezdtünk, de a mi meccsünknek hamarabb lett vége, így a lefújás után a pályán összekapaszkodva hallgattuk Mátraballáról tudósító barátunk telefonos élő beszámolóját a földre tett készülékből. A szólátiak 2–2-nél tizenegyest rontottak, ott maradt a döntetlen, itt kezdődhetett az ünneplés.”

Szokott helyéről, az öltözőépület előtti korlátnak támaszkodva nézi a meccset Bárdos Zsolt, aki nélkül nem lenne teljes bélapátfalvai futballriportunk. A Bélkő SE sem hazai, sem idegenbeli meccset nem kezd el nélküle. Nehéz meghatározni a szerepét, hivatalos funkciója nincsen ugyanis az 56 éves vízmérnöknek, mégis talán a helyi futball fő alakja. Szurkolónál, mecénásnál több, egyesek a csapat lelkiismeretének nevezik, és talán ez a legpontosabb kifejezés. Még csak futballrajongónak sem mondhatjuk, hiszen hiába gondolják sokan így a településen, a tévében nem néz meccset, nem is szereti a labdarúgást. Pontosabban nem a labdarúgást szereti, hanem a bélapátfalvai csapatot. A rendkívüli kötődést édesapjától örökölte, egyik pillanatról a másikra: miután Bárdos Alfonz, a csapat leghűségesebb drukkere, a meccsekre mindig elsőként, másfél órával kezdés előtt érkező, a pálya környékén fogalomnak számító, azóta rendhagyó sportszerűségi díjat ihlető édesapa tíz éve elhunyt, Bárdos Zsolt átvette a helyét, a legszorosabb értelemben. Addig nem járt ki meccsre, a gyász első hetében azonban valami belső késztetéstől vezérelve elindult a pálya felé, és azóta minden héten elindul, megveszi jegyét a bejáratnál (és egyet elhunyt édesapjának is), áll a korlátnak támaszkodva, csendes bölcsességével figyel, értékel vagy hallgat, mint az élő lelkiismeret.

Ezen a szombaton például jobb hallgatni, az iskolában testnevelőként dolgozó tréner, Horváth Tamás tanár úr csapata ugyanis 5–0-s vereségbe szaladt bele Maklár ellen. Mondja is a végén Marika néni, a szertáros, hogy ez bizony katasztrófa, mire az egyébként tűzoltóként dolgozó pályagondnok, Kiss Olivér hivatalból vág vissza, magára mutatva: „Nem, Marika néni, ez katasztrófavédelem!”

A kilencvenes évekbeli olasz válogatottas pólót viselő, Bélapátfalván csak Maldininek becézett férfi bennfentesként megsúgja, körülbelül negyven centit lejt a pálya, majd sajátos vallomással áll elő: „Ha más vidékekről jönnek, mindig megcsodálják az ellenfelek a látványt, és időnként én is fel-felnézek fűnyírás, vonalazás közben. Télen néha úgy érzem a Bélkőt figyelve, mintha Svájcban lennék, szívom a friss levegőt, a háttérben meg ott a szépen magasodó hegyvonulat, a havas sziklatömb.”

Sokan akarnak a magyar futballban Marco Rossik, Csányi Sándorok, Szalai Ádámok lenni, de a megyei bajnokságok legszebb pályáján be kell látnunk: valójában a bélapátfalvai Maldinié a leghálásabb munkakör.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. október 2-i lapszámában jelent meg.)