KUN ZOLTÁN 2022.01.07 23:34 Frissítve: 2022.01.08 21:57

Vidékfejlesztési misztérium – Kun Zoltán publicisztikája

 

„Mi multiplexbe járunk, nálatok még zongoráznak a moziban.”

Nem mondom, hogy a kiírás elsöprő sikert aratott, az újpesti drukkerek nyilván jót röhögtek az üzenetet tartva, a címzett diósgyőri nézősereg azonban a pokolba kívánta a nagyképű fővárosi kollégákat. De azon ritka molinók egyike volt ez a kilencvenes évekből, amely tényleg szalonképesen, némi humorral próbálta bemutatni Budapest és a vidék igen jelentősnek torzított különbségét.

Ha csak efféle szolid frocli lett volna, az még a jobbik eset, ám jó negyedszázaddal ezelőtt ennél azért súlyosabb formában is kifejezésre juttatták egymás iránti utálatukat a fővárosi és a vidéki szurkolók. Hogy a nagy Budapest-ellenesség hol és mikor kezdődött, az persze már a múlt ködébe vész, persze ha egy ország legnagyobb városa csaknem tízszer népesebb, mint a sorban utána következő, az önmagában is borítja az erőviszonyokat. Ha kifejezetten a futballra gondolunk, aligha véletlen, hogy anno az addigi bajnoki címek szinte mindegyikét budapesti együttes nyerte meg, és talán az is érhető, hogy az elvtársi katonaság vagy a belügy nem Tolnából, netán Borsodból választott magának kedvenc együttest.

Miképpen az sem nagyon fordult elő, hogy a Dorog vagy a Salgótarján hatalmi szóval szerezte meg magának egy-egy fővárosi nagycsapat tehetséges játékosát – fordított példát azért többet találunk.

A nyolcvanas években a győri futball-láz, majd a Videoton UEFA-kupa-menetelése azért feltette a térképre a vidéki labdarúgást is, de hiába volt „nemBudapest” négyszer népesebb Budapesthez képest, az arányok hihetetlen mértékben eltolódtak a fővárosi sport javára. Ha végigvesszük a népszerűbb labdajátékokat, azt láthatta az egyszeri szurkoló, hogy a legtöbb sportágban az aranyérmek nyolcvan-kilencven százalékát gyűjtötte be az önmagában óriási, a vidék egészéhez mérten mégiscsak jóval kisebb Budapest. Egy-egy kivétel persze mindig akadt a fővárosi hengerben, de talán éppen ezek a kivételek erősítették a szabályt, mely szerint a sportban csakis Budapest lehet a mérvadó. Női röplabdában az Eger 1991-ben, férfiben a Kecskemét 1983-ban és 1987-ben tudott bajnoki címet lopni; női kosárlabdában a Pécs csak 1992-ben nyert először, jégkorongban a fehérvári Volán 1981-ben, a Jászberény 1990-ben ünnepelhetett; női kézilabdában 1970 és 1998 között egyetlenegy vidéki győztes volt, 1987-ben a Debrecen. Vízilabdában annyi sem, 1964 és 2011 között csak budapesti csapat diadalmaskodott, ez végül is csak negyvenhat bajnoki cím… Valamennyire kiegyenlítettebb volt a férfi kosárlabda, a nagy Honvéd-henger után a Körmend, a ZTE és a Szolnok is bajnok lett, ám ott éppen a kilencvenes évek elején kezdett visszatérni egy időre a főváros, miközben a férfi kézilabdában 1991 kivételével – amikor az Elektromos lett a legjobb – teljes a vidéki fölény. Ha pedig a futballt nézzük, az 1983-as Rába ETO-sikertől a 2000-es Dunaferr-aranyig csupán a Vác törte meg a fővárosi uralmat.

A látványos aránytalanság pedig nem kis frusztrációt okozott. Hogy valakinek „pesti” autója, netán stílusa van, vagy éppen „vidékiesen” beszél és öltözködik, az önmagában is a mindennapok részévé vált, de leginkább akkor hatványozódott, amikor beindult a csordaszellem a lelátón – a kilencvenes évek nagy magyar futballvalóságában. Alighanem ma is sokan emlékeznek rá, akár mert ott voltak a vonatokon, különbuszokon, akár mert sima járókelőként csak néztek ki meglepetten a fejükből: ahogy egy-egy vidéki szurkolótábor meglátta a Budapest táblát, teljesen megbolondult, derékig lógtak kifelé az emberek az ablakokon, repült kifelé minden mozdítható, és a látens ketrecharcostól a negyvenkilós másodikos gimnazistáig az egész busz torkaszakadtából üvöltötte a tuti slágert – minden pestit ütni kell. És ugyanez visszafelé: amint odaértek a fővárosi nagycsapatok fanatikusai a riválisokhoz, azonnal elkezdődött a vadászat, és bizony nem egy megdöbbent fruttiárus vagy másnapos kalauz kapott néhány átszállót, mert bár azt sem tudta, hogy aznap meccs lesz a városban, hirtelen ellenséggé, „vidéki paraszttá” vált. Hogy szurkolói kiírások és nehezen idézhető dalok születtek, az még hagyján, de a frusztráció oly magasságokba emelkedett, hogy az egyik fél már a Gellért-heggyel és a metróval büszkélkedett, a másik pedig a fővárosi szmogot hozta fel – úgy bizony, a futball ürügyén. A „haragszomrád” méreteire jellemző, hogy tényleg megtörtént az elképzelhetetlen: a diósgyőriek vívták ki azt a sajátos rangot, hogy a III. Kerület elleni óbudai osztályozó meccsükön minden budapesti erős ember őket akarta elkapni, azon a délutánon még zöldek és lilák is afféle stratégiai megbeszélést folytattak, melyik irányból ki rohamozzon. Sőt, a nemzeti csapat szeretetét, a piros-fehér-zöld zászló tiszteletét is képes volt felülírni a vidék iránti gyűlölet: Magyarországon ugyan nem volt szokás válogatott meccsen egymást gyepálni, ám a kilencvenes évek végén nem egy messziről jött szurkoló vonatozhatott haza igencsak tépetten, mert némely jókora erőfölényben lévő fővárosi tábor a Népstadion lelátóin folytatta a bajnoki meccsek problémáinak megvitatását.

És egyszer csak megszületett az egyszerű rigmus, amit évekig sok tízezren üvöltöttek, eleinte az egyik oldal büszkén, később, ha alkalom adódott, a másik fél gúnyosan: Ez Budapest!
Halljuk ma még ezt a futballpályákon?

Nem, mert a dicsőség mulandó volt, ami aligha vált a magyar sport, a futball kárára. Talán a Loki-henger volt az, amely tökéletesen helyrezökkentette a nagy Budapest- és vidékgyűlöletet, hiszen hirtelen nem a Ferencváros, az Újpest vagy a Honvéd, hanem az addig nem nagyon észrevehető DVSC szállította nagy szorgalommal a bajnoki címeket – és lett ezáltal Debrecen a magyar labdarúgás fővárosa, bizony, még metró nélkül is. A vidéki sport előretörésével okafogyottá vált a nagyképűség és az alsóbbrendűségi érzés is; a kórusok megmaradtak ugyan, de másféle rivalizálás alakult ki, nem volt nehéz új ellenséget találni, akár a régi barátságok kontójára is. Hiszen míg jó húsz éve megbonthatatlannak tetszett a pesti fölény ellensúlyozására létrejött, közös szurkolásokkal és tortázásokkal megerősített Loki–Vidi–Diósgyőr háromszög, néhány hónapja nagy egyetértésben ütötték egymást a felek a debreceni lakótelep sötétjében, de ma már a Kispest-tábor sem a kvázi sorfalat álló Fradi-szurkolók tapsa közepette masírozna be az Üllői úti vendégszektorba.

Az más kérdés, hogy lassan megint időszerű lesz a régi frusztráció felelevenítése, csak éppen fordított helyzetben. A régi nagy ellentét mára mérséklődött, talán meg is szűnt, a Gellért-hegy köszöni szépen, továbbra is megvan, a válogatott meccseken szerencsére mostanában remek a közösség, a miskolci pláza pedig réges-rég megnyitott, igen, egy hiperszuper mozival. Az ország sportja ugyanakkor tényleg a feje tetejére állt. Hiszen Budapest nemhogy a totális erőfölényt bukta el, hanem az arányos elosztást is. Ha a legutóbbi tíz aranyérmet nézzük, akkor labdarúgásban a fővárosi sikerek száma öt, női röplabdában négy, vízilabdában három, női kézilabdában kettő, férfi röplabdában (a legutóbbi Pénzügyőr-siker révén) egy, miközben férfi kézilabdában és a teljes kosárlabdában nem avattak budapesti bajnokot (jégkorongban igen, de talán joggal vélelmezzük, hogy ott meg az esetlegesen hazaköltöző Volán aratna).

Azaz a látványsportágak nyolcvan bajnoki aranyából tizenöt kötött ki a fővárosban.

A régi büszke jelszó sokak szemében vált egy keserűen feltett kérdéssé: ma már ez Budapest?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

2022.01.16 22:00:48

Labdarúgó NB I N. PÁL JÓZSEF

ALAPVONAL. Lehet, míg az Aranycsapat a modern futball origója, addig Deák Bamba a hőskor ideájának utolsó világszínvonalú példázója? Aki a diadal reményének eleven modellje volt Szentlőrincen és az Üllői úton, a közösség daliájaként, s a játék leginkább mámorító pillanatával, a góllal oly sokszor adott örömet, mint rajta kívül senki a világon ily rövid idő alatt.

2022.01.15 23:29:34

Labdarúgó NB I MALONYAI PÉTER

NS-VÉLEMÉNY. Egy-két forduló – nomen est omen – valóban fordulattal szolgálhat.

2022.01.15 19:32:04

Labdarúgó NB I MALONYAI PÉTER

„A cseled Szepi, velem marad örökké” – Malonyai Péter nekrológja.