Képes Sport
PIETSCH TIBOR, FÖLDI IMRE (fotó) 2021.08.16 10:34 Frissítve: 2021.08.16 11:36

„Mit adott nekem a futball? Az életemet!” – Djordje Kamber búcsúzik

Amikor a Bozsik Arénát avatták, ő akkor búcsúzott. Vastaps és könnyek között vonult le a pályáról: így ért csodás véget a Kispesten ikonná váló Djordje Kamber élvonalbeli karrierje. A fiatalok szerencséje, hogy a jövőben is tanulhatnak tőle – a pályán éppúgy, mint az alábbi elbeszéléséből.

(Fotó: Török Attila)

1983. november 20., Sanski Most

 DJORDJE KAMBER
Született: 1983. november 20., Sanski Most
Sportága: labdarúgás
Posztja: középpályás
NB I-es meccs/gól: 377/45
Válogatottság/gól: 1/–
Klubjai: Kragujevac (2000–2002), Remont Csacsak (2002–2003), OFK Beograd (2003–2004), Macsva Sabac (2004–2005), FK Srem (2005), OFK Beograd (2005–2006), Zeljeznicar (2006–2008), Diósgyőr (2008–2009), ZTE (2009–2012), Győri ETO (2012–2015), Bp. Honvéd (2015–2021)
Kiemelkedő eredményei: 2x magyar bajnok (2013: ETO, 2017: Honvéd), Magyar Kupa-győztes (2020: Honvéd)

„Minden ott és akkor kezdődött. Csaknem harmincnyolc éve, hogy megszülettem… Meglehet, nem sokan hallottak róla, de elfogultság nélkül mondhatom, Sanski Most az egyik legszebb város a földtekén! Tizenkét éves koromig éltem ott, akkor, a délszláv háború végén a szüleim úgy határoztak, Kragujevacba költözünk. A döntést megkönnyítette, hogy édesanyám odavalósi, így nem az ismeretlennek vágtunk neki. Jóllehet nekem, a tizenkét éves gyereknek, nehéz volt otthagyni azt a csodás kis világot, amelyben felnőttem. Mosolygós gyerek voltam, és ezen a téren azóta sem változtam. Szeretem, ha vidámság vesz körül. Sanski Most amúgy nem nagy, hegyek ölelik körül, és van egy szép folyója. Na már most, mi a hegyen síeltünk, a folyóban úsztunk. Gyerekfejjel egyébként is belekóstoltam szinte minden sportágba, röplabdáztam, kosaraztam, teniszeztem, úsztam, síeltem, karatéztam, egyedül a kézilabdával nem próbálkoztam – hogy miért nem, azt nem tudom. Hogy miben voltam a legjobb? Mindenben! Csak vicceltem… Mindamellett a kosárlabdához értők azt mondták, kifejezetten ügyes vagyok, rá akartak venni, hogy űzzem versenyszerűen. De kikosaraztam őket, mert futballozni akartam! A foci mindent vitt nálam. Még odahaza, az NK Podgrmecben kezdtem. Rögtön bedobtak a három évvel idősebbek közé, de az első meccsemen így is gólt szereztem. Öt perccel azután, hogy beálltam, szöglet után voltam eredményes. Annak is megvolt a maga bája, amikor évekkel később bemutatkoztam a Kragujevac első csapatában. Tizenhét éves voltam, a klub a második vonalban szerepelt, de hol érdekelt ez engem?! Játszani akartam, nekem mindegy volt, hol. Olyannyira, hogy amikor megsérült az első számú balhátvéd, és az edző feltette a kérdést a hétközi edzésen, ki akar a helyén játszani a hétvégén, azonnal jelentkeztem. Jó, nem voltam született balbekk, de tudtam fejelni, futni és szerelni, gondoltam, egy próbát megér. Senkinek sem tűnt fel, hogy nem vagyok ballábas… Hetek múlva aztán visszaállt a rend, szerintem azóta nem is voltam balhátvéd. De ha netán úgy alakul, hogy a Honvéd II-ben vagy az öregfiúkban be kell ugrani a posztra, rám lehet számítani!”

Fotó: Földi Imre)
(Fotó: Földi Imre)

2003. április 19., Belgrád

„Teljesült az álmom: élvonalbeli labdarúgó lettem. Ráadásul Belgrádban! Igaz, nem az egyik kedvenc csapatom, a Crvena zvezda, hanem az OFK Beograd színeiben. A Zseleznik elleni mérkőzés után büszkélkedhettem el azzal, hogy már első osztályú futballista vagyok. Idegenben nulla-nullát játszottunk, elsőre nem is volt rossz. Az OFK-ról tudni érdemes, elsősorban fiatal tehetségeket vet be. Én is úgy kerültem oda, hogy volt egy nagyon jó évem, Szerbia és Montenegró U21-es válogatottjában is pályára léptem háromszor. Úgy tűnt, megy minden, mint a karikacsapás, ám jött egy új edző, aki a rutinosabb futballistákban bízott. Mivel játszani akartam, váltottam, előbb a Macsva Sabachoz, majd az FK Sremhez kerültem kölcsönbe. Játéklehetőségből nem volt hiány, ám az is igaz, hogy a fejemben rendet kellett tennem, mert volt, amikor elvitt kissé az élet. Egyedül voltam, messze a családomtól, nem koncentráltam kellőképpen a futballra. Amikor az első osztályban játszottam, azt hittem, minden szuper, egyenes út vezet felfelé, de rá kellett döbbennem, hogy vannak buktatók. Szerencsére volt egy edzőm, aki sokat segített azzal, hogy ellátott egy jó tanáccsal. Mindössze annyit mondott, előfordul, hogy nem mindig történnek úgy a dolgok, ahogy szeretnénk, ám a rossz napok után mindig jönnek a jók – feltéve, hogy tisztességgel dolgozol. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy változtassak a mentalitásomon, onnantól fogva megint csúsztam-másztam a pályán, és azon kívül is figyeltem magamra. Vissza is tértem az élvonalba, igaz, nem a szerb bajnokságban…”

Harcban Hahn Jánossal, az előző évad gólkirályával (Fotó: Dömötör Csaba)

2006. július 1., Szarajevó

„Életem egyik legjobb döntését hoztam, amikor elfogadtam a Zeljeznicar ajánlatát. S ezt nem csak azért jelenthetem ki, mert egy évvel később bosnyák válogatott lettem! Noha Sanski Mostban születtem, amíg nem igazoltam Szarajevóba, csak szerb állampolgárságom volt. Aztán megkaptam a bosnyákot is, és miután a szövetségi kapitány, Fuad Muzurovic méltónak talált a válogatottságra, kétezerhét december tizenötödikén pályára léphettem a Lengyelország elleni mérkőzésen. Egy-nullás vereséget szenvedtünk, ami bántott is, de utólag rádöbbentem, sokat nyertem azzal a meccsel. Tudniillik azt, hogy Magyarországra szerződhettem, majdhogynem annak a mérkőzésnek köszönhetem.”

Kétszer volt bajnok, s ötödik nekifutásra a kupasorozatban is aranyérmes lett (Fotó: Török Attila)

2008. február 12., Miskolc

A Magyar Kupa tekintélyes trófeájával (Fotó: Török Attila)

„A Diósgyőr először próbajátékon szeretett volna felmérni, és bár vállaltam volna a megméretést, a klub vezetői annyira értékelték a válogatottbeli szereplésemet, hogy eltekintettek a teszttől, és nyomban átigazoltak. A legszebb az egészben, nem sokon múlt, hogy Miskolc helyett New Yorkban kössek ki. Ritkán beszélek erről, de huszonnégy évesen majdnem abbahagytam a profi futballt. Addig jóformán csak azt tapasztaltam Szerbiában és Boszniában, hogy a fizetés többnyire késik, olykor meg sem érkezik, a körülmények sem voltak ideálisak, és a menedzserek is folyton becsaptak. Eljutottam odáig, hogy nemigen láttam a jövőmet a focipályán. Akkor futott be az amerikai lehetőség: ösztöndíjat ajánlottak az egyik egyetemről, a tanulmányaim mellett játszhattam volna az intézmény csapatában. Hirtelen válaszút elé kerültem, ráadásul gyorsan kellett döntenem. Végül az billentette a maradás felé a mérleg nyelvét, hogy Diósgyőrben találkoztam olyan emberekkel, akik hittek bennem. Tulajdonképpen nekik köszönhetem, hogy nem vett teljesen más irányt az életem, és hogy New York helyett Miskolcra költöztem. S immár tizenhárom éve Magyarország az otthonom. Rengeteget kaptam Magyarországtól, azon belül is a magyar futballtól, remélem, valamit sikerült már visszaadnom belőle. Amit még nem, azt a jövőben szeretném visszaadni. Például azzal, hogy próbálom »átragasztani« azt a mentalitást a fiatalokra, ami engem jellemez. A labdarúgás legyen szent nekik!”

Kapitányként ő emelte fel a trófeát társai előtt 2017-ben (Fotó: Földi Imre)

2012. február 21., Győr

„Diósgyőrből Zalaegerszegre, onnan Győrbe szerződtem. Összesen négy csapatban játszottam Magyarországon, mind a négyet a szívembe zártam. Mindenhol több lettem. Az ETO-nál nagyon erős csapatunk, Pintér Attila személyében kiváló edzőnk volt, arról nem szólva, hogy remek körülmények között készülhettünk. Az idő tájt az ország legjobbjai közé tartoztunk, kétezertizenháromban meg is nyertük a bajnokságot. Pályafutásom során először akasztottak aranyérmet a nyakamba! Bárhol is futballoztam, sohasem számítottam a csapat legjobbjának, tudtam, hol a helyem, mi fér bele a játékomba, mi nem. A tiszteletet mindenkinek megadtam, a pályán éppúgy, mint a pályán kívül. Talán ezzel is magyarázható, hogy mindenkitől csak jót kaptam vissza.”

A kispesti öltözőtől sem búcsúzik, csak az első csapatéból… (Fotó: Földi Imre)

2015. július 9., Budapest

„Azt követően, hogy az ETO csődbe jutott, Kispestre vezetett az utam. Noha a csapat akkoriban nem a bajnoki címért küzdött, Marco Rossi mindjárt az első beszélgetésünkön meggyőzött arról, hogy érdemes a Honvédhoz igazolnom. Elmondta, hogy szeretne valamit felépíteni, és ebben nekem is jelentős szerepet szán. Valami azt súgta, minden úgy lesz, ahogy mondja. Így is történt. Talán még azt is hozzátehetem, hogy történelmet írtunk, hiszen huszonnégy év elteltével visszahoztuk a bajnokot megillető serleget Kispestre.”

...átköltözött a másodikéba, s elfoglalta új szekrényét (Fotó: Földi Imre)

2017. május 27., Bozsik-stadion

„A Honvéd tizennegyedszer lett bajnok, én másodszor! Amíg élek, nem felejtem el azt a napot. Az utolsó fordulóra, a Vidi elleni mérkőzésre maradt a döntés: ha nem kapunk ki, mi vagyunk az elsők! Annyira együtt voltunk, annyira elszántak voltunk, hogy éreztük, sőt tudtuk, nincs az az isten, hogy a fehérváriak elvegyék tőlünk az aranyat! Bármit megtettünk volna egymásért és a Honvédért. Főleg azok után, hogy miután megérkeztünk a stadionba, az öltözőben levetítettek nekünk egy motivációs filmet. A családtagjaink, a barátaink, a klub dolgozói és a szurkolóink szóltak hozzánk – még most is kiráz a hideg, ahogy erről beszélek. Nekem a kislányom, Theodora és a kisfiam, Maxim üzent: »Gyerünk, Apa! Szurkolunk nektek, ott leszünk veletek a lelátón, próbáljatok meg győzni!« Nos, sikerült. Amit akkor elértünk, az volt a csúcs a karrieremben.”

Nem akart kispadozni – inkább edzőként ülne majd rá (Fotó: Földi Imre)

2020. június 3., Puskás Aréna

„Azért az is gyönyörű nap volt… A Magyar Kupa-döntőben legyőztük a Mezőkövesdet kettő-egyre – végre kupagyőztes lettem! Négy sikertelen próbálkozás után… Hogy őszinte legyek, megfordult a fejemben, hogy nekem ez már nem jön össze. Miután korábban négy döntőt is elveszítettem, bizony eszembe jutott, hogy a kupagyőztesnek járó trófeát sohasem emelhetem a magasba. Főleg az egy évvel korábban, a Fehérvártól elszenvedett vereség után kavarogtak bennem ezek az érzések. Szóval hazudnék, ha azt mondanám, biztos voltam abban, hogy ez az élmény megadatik nekem. Ugyanakkor nem jellemző rám, hogy bármit is feladnék, ennélfogva igenis bíztam abban, hogy ami négyszer nem sikerült, ötödszörre már megvalósul. Igaz, amikor a kispesti akadémiáról elindultunk a Puskás Arénába, Gazdag Dániel odalépett hozzám, és közölte: »Kambi, ha veszítünk, te tényleg rontást jelentesz egy kupadöntőben.« A mosolya jelezte, nem gondolta komolyan, de plusz motivációnak megtette, hogy lemossam magamról a vélt vagy valós átkot. Nagyon örültem annak, hogy az én nevemhez fűződött a győztes gól, szívesen mesélek majd erről bárkinek évtizedek múltán is, talán még azt is mondhatom, hogy a sors törlesztett ezzel valamit. De! Amellett, hogy hálás vagyok a sorsnak, köszönettel tartozom a társaimnak, nélkülük nem sikerült volna! Hogy az utolsó nagy sikeremet összekössem a kezdetekkel: korán elhagytam a szülői házat, de voltak álmaim, és mindent megtettem, hogy valóra váltsam őket. Amiért annyit küzdöttem, sohasem akartam eldobni, még most is az hajt, hogy jó példával szolgáljak a gyerekeknek. Természetesen engem is értek kudarcok a karrierem során, de sohasem hátráltam meg. Ha veszítettem, kizárólag az lebegett a szemem előtt, hogy legközelebb nyerjek. Így volt ez az első, a második, a harmadik, mi több, a negyedik kupadöntőm után is, és lám, ötödszörre összejött.”

2021. július 24., Bozsik Aréna

Ezután az akadémia növendékeit segíti (Fotó: Földi Imre)

„Életem egyik legszebb, de legszomorúbb napja… Egy csodás fejezet lezárult, a Villarreal B elleni stadionavató egyben az én búcsúmat jelentette. Olyan gyorsan történt minden. Még csak nem is sejtettem, mi vár rám. A szombati mérkőzés előtti napon hívtak fel, hogy az esti edzésen meg kellene jelennem. Éppen mentünk volna aquaparkba a gyerekekkel… Mondtam nekik, hogy ne haragudjatok, engem várnak az edzésen. Mire odaértem, jött a hír, hogy a Villarreal lemondja a meccset vírusfertőzés miatt… Hála az égnek, az edzés végére kiderült, hogy másnap mégis pályára léphetünk, hogy nem az A, hanem a B csapat ellen, mindegy volt. Szombaton már az öltözőben voltunk, amikor vezetőedzőnk, Horváth Ferenc egyszer csak szólt: »Kambi, légy szíves, beszélj a csapathoz!« Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak. Aztán megeredt a nyelvem… Nem akartam nagy okosságokat mondani, de egy fontos dolgot kértem a srácoktól: próbáljanak meg minden – már elnézést, de elragadott a hév – kib…ott percet élvezni a pályafutásukban és az életben! Nekem, úgy hiszem, sikerült. Biztosan kihozhattam volna többet is a karrieremből, de összességében semmi okom panaszra. Amikor megérkeztem Kispestre, már akkor érezni lehetett, hogy működik a kémia köztünk. Mármint a szurkolók és köztem. Gyorsan egymásra találtunk, és nagyot alkottunk! Ahogy elbúcsúztak tőlem, életem végéig elkísér. Nem is tudom, tíz-húsz éve álmodtam-e arról, hogy ilyen közönség előtt vonulhatok le a színpadról… Az Északi kanyar által teremtett légkör iszonyúan hiányzik majd nekem. Az jelentette nekem a benzint! Kispesten nincs ötvenezer néző, de aki kijön, fantasztikus hangulatot tud varázsolni. Úgy kötődnek a klubjukhoz, mint nagyon kevesen. Őket nem lehet becsapni, nekik nem szabad csalódást okozni. Mert rosszul lehet játszani, de szív nélkül nem. Nekem is voltak gyengébb meccseim, követtem el hibákat, ám azzal soha senki nem vádolhatott, hogy ne harcoltam volna a csapatomért. Aki nem küzd a mezén lévő címerért, a társaiért és a drukkerekért, annak hamar lejár az ideje. És nem is érdemel tiszteletet.”

(Fotó: Földi Imre)

2021. augusztus 12., Magyar Futball Akadémia

„Az utóbbi időben sokat gondolkodtunk azon a kispesti vezetőkkel, mitévők legyünk. Nekem sem volt ideális, hogy hol játszottam, hol nem, bevallom, nem éreztem jól magam a bőrömben. Szerencsére sikerült megtalálnunk a legjobb megoldást: ha kell, játszom a fiatalokra épülő Honvéd II-ben, de elsősorban afféle mentorként ténykedem majd, és próbálom a helyes útra terelni a srácokat. Eddig az edzések, a meccsek töltötték ki a napjaimat, e szerint éltem az életem, ez most megváltozott. Figyelek Simon Miklós vezetőedzőre és segítőjére, Kemény Kristófra, igyekszem minél többet tanulni tőlük is. Teljesen új a másik oldalon állni, nem pedig a pályán az ellenféllel küzdeni. Erre az RKSK elleni NB III-as mérkőzésen is ráeszméltem. Többször a pályára szaladtam volna, hogy segítsek a srácoknak, de nem tehettem meg. Azt már látom, hogy nem lesz könnyű az előttem álló időszak, ám nem félek attól, mi vár rám. Sohasem féltem semmitől. Nem tagadom, az elmúlt hetekben voltak álmatlan éjszakáim, néha még most is arra riadok fel, hogy hirtelen nem tudom, reggel melyik csapat edzésére kell mennem, hétvégén kivel játszunk, de idővel ez is elmúlik. Ezúton is köszönök mindent a kispesti vezetőknek, a csapattársaknak és persze a szurkolóknak. A Honvéd a második családom. Szeretem a klubot, és mindazt, ami körülveszi. Az első pillanatban, amikor még a régi stadionba beléptem, rádöbbentem: kispestinek lenni életérzés. Néhanapján elgondolkodom azon, mit adott nekem a futball. S rendre ugyanarra a következtetésre jutok: mindent. A múltamat, a jelenemet és a jövőmet. Az életemet.”

(Fotó: Földi Imre)
A KAPITÁNY BÚCSÚJA I.
(Fotó: Török Attila)
„Nem készültem arra, hogy én itt beszélni fogok. Nem tudom, mit fogok mondani... Nos, ebben a körben Feri (Horváth Ferenc vezetőedző – a szerk.) és Szamo (Szamosi Tamás pályaedző) az, aki már tudja, hogy amikor a profi karrier során eljön ez a pillanat, nehéz megtalálni a helyes szavakat. Nehéz leírni, mennyi minden történt és mi minden vár az emberre azután. Nem akarok nagy okosságokat mondani, csak egy dolgot, egy nagyon fontos dolgot akarok mondani nektek, mintegy tanácsként vagy kérésként. Próbáljatok meg minden kib...ott percet élvezni a karrieretekben és az életetekben. Ne add fel az apró dolgoknál, azoknál a hülyeségeknél, amik esetleg zavarnak téged, a társakat, a csapatot, amik nehezítik az életet. Csak próbáljatok meg minden kib...ott pillanatot élvezni, mert eljön ez az életkor, eljön ez a pillanat, és akkor bánni fogjátok az elmulasztott pillanatokat. És higgyetek nekem, bánni fogjátok! Engem nem ért sok ilyen veszteség, mert egész életemben küzdöttem. Nem voltam soha olyan tehetséges, mint ti, akiket most itt látok magam körül, én egy másik utat jártam be. És most még egyszer, küzdjetek ezért a klubért, ezekért az emberekért, mindenkiért. Ez a feladatunk. Srácok, ez az utolsó alkalom, hogy itt vagyok ebben az öltözőben, azt akarom, hogy mindenki kiabáljon! Kettő, három: Csak a Kispest!”
(Djordje Kamber búcsúja a csapattól a Villarreal B elleni meccs előtt – forrás: honvedfc.hu)
 A KAPITÁNY BÚCSÚJA II.
 
(Fotó: Török Attila)
„Sziasztok, srácok, barátaim! Nem találom a szavakat, hogy miként köszönjem meg azt, hogy ideérkezésem óta mellettem álltatok és buzdításotokkal minden mérkőzésre új erőt adtatok. Fantasztikus volt az új stadionban fellépni és meghajolni, egyúttal megköszönni nektek azt a szeretetet, amit sohasem felejtek el! Ti jóban-rosszban a csapat mellett álltatok. Kérlek benneteket, hogy továbbra is álljatok a fiúk mellett! Én maradok a Honvéd-családban. Remélem, az NB III-as mérkőzésekre is kilátogattok! Nagy szükségük van a »kicsiknek« a biztatásra! Hajrá, Honvéd! CSAK A KISPEST!”
(Djordje Kamber búcsúja a szurkolóktól – forrás: facebook/Kispest-Honvéd Futball Club)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. augusztus 14-i lapszámában jelent meg.)

2021.10.17 12:57:46

Labdarúgó NB I VAJDA GYÖRGY (összefoglaló), BACSKAI JÁNOS (percről percre)

Supka Attila egykori csapata ellen mutatkozott be új csapata kispadján – nagyon fontos győzelemmel!

2014.07.21 13:21:03

Labdarúgó NB I BODNÁR TIBOR (összefoglaló), ORBÁN ISTVÁN (percről percre)

A szabolcsiak átvették a vezetést a tabellán, a lila-fehérek értékes pontokat veszítettek.

2021.10.16 13:37:03

Labdarúgó NB I CSERHÁTI ANDRÁS (összefoglaló), BACSKAI JÁNOS (percről percre)

Az utolsó pillanatig harcolt az egy pontért a Honvéd Székesfehérváron, de vereséggel távozott.

2021.10.16 13:24:24

Labdarúgó NB I BODNÁR ZALÁN (összefoglaló), BACSKAI JÁNOS (percről percre)

Emlékezetes gólok, bravúrok, kihagyott büntető és több nagyon fontos VAR-döntés: itt a forduló meglepetése?