N. PÁL JÓZSEF 2022.06.27 22:43

Isten veled, Szőke Pista! – N. Pál József publicisztikája

Tejfölnek is becézték, de nem családnevéről, s nem is hajszínéről ragadt ez reá, ahogy hosszú ideig hittem. Lakat T. Károlytól tudtam meg, hogy szelíd hajlamára, a szenvedélyesebbekhez képest néha flegmának tetsző nyugalmára, „aluszékonyságára” utalt a szó inkább. Se meccs előtt, se utána, de még játék közben se pörölt se az ellenféllel, se társaival, neki „így is” jó volt, meg „úgy is”, noha a futball csibészes, pajkos öröme magával ragadta rendszerint. Imádott győzni, gólt lőni, driblizni, ahogy a grund mámora a szívébe oltotta egykor, a focit az öröm és a szeretet alkalmának fogta föl, s játékával ezt adta tovább mindenekfelett.

S ezt sugározta lényével, létezésével is. Nem hiszem, hogy van ember, aki nem derűt tapasztalt, ha az egykori – tán az utolsó nemzetközi szintű magyar – klasszikus értelemben vett jobbszélső megjelent. Nem uralta a teret, nem volt harsány, nem „vitte a szót” tolakodva, nem telepedett reá senkire, mégis mindig „jelen volt” visszavonhatatlanul. Szeretett mesélni, sztorizni, még zrikálódni is, de sosem gúnyos vagy bántó módon. Hiszem, ha csupa Szőke István élne a földön, nemcsak háborúk nem lennének, hanem még veszekedések sem talán.

Azon kevés „neves” ismerőseim közé tartozott, akinek nem kellett bemutatkoznom másodszor is, rögtön megjegyezte a nevemet, s még évek múltán – például a nemrég, február 13-án, a 75. születésnapján megesett telefonhívásomkor – is azonnal emlékezett reám. Pedig nem beszélgettünk sokszor, s ama néhány alkalom többsége is fél éven belülre – 2014 novembere és 2015 májusa közé – esett Mert róla készültem írni a Fradi Magazinba, legendássá lett alagsori vendéglőjébe, a Volán klubba invitált szócserére, ami jó kétórányi barátságos trécseléssé lett végül. Az elején csodálkozott, hogy nincsenek „kérdéseim” s hogy nem magnózom vagy jegyzetelgetek, aztán oly természetességgel kanyargott a beszéd erre is, meg arra is, mintha jó barátok lettünk volna, évtizedek óta már. Bármit hoztam szóba, mellébeszélés nélkül válaszolt, Jutka, a felesége krumplit pucolt tőlünk kétméternyire, s nem lehetett nem észlelni, hogy milyen mélyen összetartoznak – akkor – csaknem félszázada ők.

Pályafutása összes – emlékezetemben élő – mozzanata előkerült talán, mindig a derűsebb végén fogta meg a dolgot, nem szépített, nem nosztalgiázott, nem panaszkodott révedezve. A Wolverhampton ellen 1972 áprilisában az UEFA-kupa-elődöntő angliai visszavágóján kihagyott tizenegyes históriáját például nemcsak tüzetesen elmesélte, el is játszotta az asztalok között. (Azóta hallottam, hogy másoknak is.) Letette a „labdát”, két lépést „nekifutott”, s beszélt közben. „A jobb alsóra terveztem rúgni a pesti odavágó után (már ott is kihagyott egy büntetőt, hisz a labda középre ment – N. P. J.), laposan, élesen, de amikor lendítettem a lábam – csinálta! – megszólalt a fejemben »valaki«. Szöszi, ahogy szoktad! Fordítsd ki a belsőt – kifordította, s ámulva néztem, milyen laza a bokája 68 évesen –, s húzd el a bal alsóba! Na, ezt nem szabad – említette indulat nélkül –, az utolsó pillanatban váltani. Nem ott csapódott a lábam a labdához, ahol kellett volna, hanem egy centivel odébb, s rögtön éreztem: rossz az egész. Középre ment megint, s a feneke jobb oldalára ülő kapus bal lábát találtam el. Hát..., elb...tam – tette hozzá lakonikusan –, pedig, ha bemegy, lehet, a döntőben vagyunk.”

Mondom, semmi indulatot sem éreztem rajta, amolyan bölcsült arányérzéket inkább, mint aki önmagával békességben él: így volt, így esett, ezen változtatni nem lehet, s életünk értelme, a szeretetben való létezés csak a múltunkat is békében őrizve adható tovább. Tán csak a '73 júniusában játszott 3–3-as magyar–svéd 3–2-es vezetésünknél megesett szabadrúgása idézésénél láttam csipetnyi keserűséget benne. „Ha két centivel lejjebb megy (a felső – akkor még négyszögletes! – kapufa alsó éléről vágódott a labda a gólvonal elé – N. P. J.), 4–2 ide, kint vagyunk a hetvennégyes vébén, s az én pályám is máshogy alakul. De tán a magyar futball is kissé” – tette hozzá, s úgy emlékszem, hümmögtünk egy sort.

S még két történetet említenék, ami fájt neki alighanem. Az egyik: a '68-as olimpia aranyáról – Kutas István parancsának (túl sok a fradista a csapatban, mondta Lakat Károly szövetségi kapitány éppen soros antikommunista ízű beszólása után) „köszönhetően” – lemaradt, a másik a Fraditól való kiebrudalásával volt kapcsolatos. A sokak által – méltán! – tisztelt, imádott Dalnoki Jenőről beszélt, nem durván, inkább fejcsóválva nekem. „Nem értem, ma sem értem, amikor edző lett – 1973-ban –, fölszólított, hogy magázzam ezután. Jó, idősebb volt tizenöt évvel, de hát ő biztatott hatvanötben, ekkor kerültem az első csapathoz, hogy mint játékostársa tegezhetem. Juszt sem magáztam, tegeztem tovább. Nem tudom, miért csinálta, lehet, az edzőmeccseken neki kiosztott kötényeimet nem tudta elfelejteni, lehet, így képzelte el a fegyelmet?” Tény, hogy 1974–76 során mindenkitől, aki vele együtt játszott – Albert, Páncsics, Juhász, aztán Kű, Branikovits –, megszabadult valahogy, Géczi meg – nehogy hasonló sorsra jusson – jobbnak látta '75 őszén abbahagyni hirtelen.

Ekkor éreztem meg talán először, hogy ama legendás Fradi-család is minő belső ellentétekkel, sőt ellenszenvekkel, féltékenykedésekkel lehet terhelt néhanap, ahogy minden valamirevaló „nagy család” általában, de ahol e harcokat, József Attilával szólva, rendre békévé oldja az emlékezés. Nos, állítom, Szőke István a Fradival békében élt, s ennek nemcsak a kicsi étterem relikviákkal, fotókkal teli fala a megmondhatója, hanem az is, hogy e legendás játékos minden fontos, a klubhoz kapcsolható összejövetelen megjelent. Még május 29-én, vasárnap is játszott az öregfiúk között, s részt vett a Mátrai Sándor tiszteletére tartott ünnepségen hétfő este is, aztán – június 1-jén – döbbenetes hirtelenséggel eltávozott.

„Szívesen játszottam volna összekötőt maga mellett.” Kocsis Sándor (!) a Fradi egy spanyol túrája során mondta neki ezt, s e dicsérő szöveget Szőke átmelegedett szívvel ejtette ki előttem. Olyan labdarúgó ment el, aki a magyar futball világszínvonalának részese lehetett még, meglehet, annak utolsó pillanataiban. A '67-ben és '68-ban bajnok, az utóbbi évben VVK-döntőt játszó ferencvárosi csatársor alaptagja volt, a legendás ötös – Szőke, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi (Katona) – az ő nevével kezdődött. Gyors volt, technikás, remekül beadó jobbszélső, rúgóképessége pedig Varga Zoltánéval – egyáltalán, a világon bárkiével! – vetekedett. Nemcsak nyesett, csavart, de bődületes erővel és pontosan tudott lőni is. A még ifistaként 1965–1966-ban a Caligaris-kupán a három meccsvégi szétlövés során bevágott 18 (!) tizenegyesével – nem ötöt, hanem hatot-hatot lőttek alkalmanként, s ezt egy játékos is elvégezhette – meglehet, a '69-es szabályalkotáshoz (az ötöt öt játékos rúgja!) is hozzájárulhatott. Szabadrúgásaitól meg – Szentmihályi az Újpesti Dózsa kapusa főleg, a szóbeszéd szerint – minden ellenfél rettegett.

Egyéniség volt a pályán, azonosítható tünemény, az akkoriban már épp eltűnő örömfoci ideáját idézte, még az őt lezsernek látó, a „megdöglést” követelő szurkolóknak is talán. Tudom, akadt, aki nem volt képes e „lustaságot”, az elsöprő szenvedély hiányát megbocsátani neki, ám a végső búcsú minden evilági akadékoskodást elsöpör. Ami volt – a Dózsának rúgott négyes egy '66-os kupameccsen, a jobbszélsőként '67-ben szerzett tizenöt gól, a románoknak '72-ben lőtt mérkőzés végi belgrádi találat, amivel az Eb négyes döntőjébe jutottunk akkor – ércnél maradandóbb emlékké nemesedett, s e játék örök mitológiája már.

Nem azért, mert a legkésőbb – 1947-ben – született, úgy hittem, a Fradi történetének eddigi utolsó világszintű tizenegyéből az ő örömöt és szeretetet sugárzó lénye lesz közöttünk legtovább. Nem így rendeltetett. Ketten – Juhász István és Rákosi Gyula – maradtak a legendát élő valóságukkal idézni nekünk, s csak rajtunk múlik, emlékezünk-e a többiekre is. Reá, a szöszke jobbszélsőre nem nehéz. Hunyjuk le a szemünk, és látni fogjuk: szabadrúgás jön, áll egy kicsi, törékeny srác a labda mögött, lép kettőt, megtekeri, és száll, száll a labda eszeveszetten pörögve a bal felső sarok felé. A többi – ahogy Hamlet mondaná – néma csend!

Nyugodj békében, Szőke Pista!

A Ferencváros legendás labdarúgójának búcsúztatása ma 14 órakor lesz a Farkasréti temetőben.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

2022.08.08 21:31:39

Labdarúgó NB I MALONYAI PÉTER

ALAPVONAL. A tulajdon persze nagy erő, nincs az a külső futballszervezet, amelyik drasztikusan belenyúlhat a szerződtetések szövevényébe, így aztán nem tudható, mikor lesz változás a témában. Remény van rá, ugyanis van jó néhány olyan, évtizedeken át tornyosuló gát a magyar futballban, amelyet áttörtek a csapatok (vagy az idő), szinte észrevétlenül.

2022.08.07 18:32:53

Labdarúgó NB I SOMOGYI ZSOLT (összefoglaló), BACSKAI JÁNOS (percről percre)

Nem megy a kispestieknek, a második mérkőzésükön is kikaptak, és ezúttal sem szereztek gólt.

2022.08.07 17:11:26

Labdarúgó NB I ZOMBORI ANDRÁS (összefoglaló), BACSKAI JÁNOS (percről percre)

Egy gólt elvett az Újpesttől a VAR, aztán hiába játszottak sokáig emberelőnyben a lila-fehérek, simán kikaptak.

2022.08.07 15:03:24

Labdarúgó NB I BODNÁR TIBOR (összefoglaló), ORBÁN ISTVÁN (percről percre)

Meggyőző játék, 4–2-re nyert a hazai együttes, Supka Attila csapata egy félidőnyit emberhátrányban játszott.

2022.08.06 17:51:22

Labdarúgó NB I A MÉRKŐZÉSRŐL TUDÓSÍTOTT: BODNÁR ZALÁN (összefoglaló), PÓSFAI GYULA (percről percre)

Több mint hét év után lőtt újra gólt a KTE az NB I-ben, Szabó Levente tizenegyesből egyenlített.