Hátsó füves – Szöllősi György jegyzete

Bemutattuk a Nemzeti Sport fotósai és főmunkatársunk, Csillag Péter nagyszerű futballszociográfiai sorozatából válogatott fénykép- és idézetgyűjteményt, s az elképesztően szép album hátsó borítóján szerepel ez, a talán kissé hangzatosnak tetsző mondat: „Egy eltűnő futballvilág utolsó képei”. És valóban, úgy érezzük, hogy olyasvalamit sikerült megörökíteni, aminek vége, ami nem jön vissza többé. Ez ellentmondásban állhat azokkal a tényekkel, amelyeket a futballunk megújulásáról az utóbbi évtizedben hallunk, a szövetség hivatalos kommunikációjában például, vagyis hogy megduplázódott az igazolt játékosok száma, hogy már jóval több, mint ezer futballpálya épült vagy újult meg országszerte.

Pedig nincs ellentmondás. A kulturális folytonosság megszakadt, nem most, már évtizedekkel ezelőtt, amikor elvágtuk a bennünket a világfutballhoz kötő szálakat, letagadtuk az emigrációban sikeres legjobbjainkat, hagytuk lepusztulni, elzülleni a sportágat. Nem volt már hiteles edző, játékos, aki átadja, és olyan sem, aki átvegye a stafétabotot. A „zöldmezős” futballakadémiákon kellett újrakezdeni a magyar futballt. Megújulás helyett újrakezdésről kell beszélnünk. Sem az öltözőkben, sem a nagy kluboknál, sem a falusi kocsmákban nem maradt meg, nem hagyományozódott tovább az a tudás, az a kultúra, amely egykor a magyar futball sajátja volt, s amelynek révén az egyik legirigyeltebb foci volt a miénk. Fontos tudni azt is, hogy amíg az igazolt futballisták száma a nagyvárosokban és a fővárosban nő a legnagyobb mértékben, a pályák inkább vidéken épülnek. Hiába biztosít a kormány extra forrásokat a kiemelten fontosnak szánt budapesti pályaépítési programra, roppant nehéz területet találni és vásárolni ilyen célra, miközben a legtöbb, kétszáznál is több létesítmény Budapesten szűnt meg a rendszerváltás óta, visszaépíteni, újat létesíteni alig néhányat sikerült az utóbbi években. Egy kimutatás szerint az igazolt futballisták huszonöt százaléka, egynegyede (!) él a fővárosban, miközben a pályáknak csak a hét százaléka található itt. Vagyis brutálisan leegyszerűsítve: faluhelyen van már jó pálya, de nincs már (vagy még?) elég gyerek és focista, a városokban pedig lenne, aki sportoljon, de még mindig nagy a pályahiány. Még úgy is, hogy egyébként a tendencia örömteli, nyolc-kilenc évvel ezelőtt (a határon túli magyarlakta területeken csak mostanában) bekövetkező megfordulása után is csak harmadannyi (300-350) bajnoki meccset rendeznek manapság (vírusmentes időben) Budapesten, mint amennyit hatvan-nyolcvan évvel ezelőtt rendeztek egy hétvégén (akár ezret!), amikor pedig tizenkét éves kor alatt még nem is lehetett igazolt játékos senki.

Látható tehát, hogy a foci mindig, a legkisebb faluban is több önmagánál, mint a cseppben a tenger, ott van benne az egész ország minden társadalmi jelensége. A Hátsó füves-sorozat és most az album olyasmit dokumentál, ami tényleg nem jön vissza, de hogy lesz-e helyette új, szebb és jobb falusi (futball)élet, az immár rajtunk is múlik.

Arról majd Hátsó műfüves címmel készülhet riportsorozat...