Hajrá, magyar atlétika! – Vincze Szabolcs jegyzete

Kilenc éven át voltam a Nemzeti Sport atlétikai szakírója, 2015 és 2024 között, ami egyben azt is jelenti, hogy a súlylökő Márton Anita – bocsánat, most már Tajti-Márton Anita – pályafutásának legsikeresebb szakaszát kísérhettem végig, sokszor a helyszínen. Ott voltam 2018-ban Birminghamben, amikor megnyerte a fedett pályás világbajnokságot, ezzel sporttörténelmet írt a magyar atlétikában, előtte 2017-ben Belgrádban, amikor megvédte a fedett pályás Európa-bajnoki címét, vagy ugyanabban az évben Londonban, amikor szabadtéren világbajnoki ezüstérmet akasztottak a nyakába, amikor Székesfehérváron megnyerte a Gyulai Memorialt, és számos versenyen, amikor országos csúcsot dobott. Voltam nála többször Szegeden, Tápén, ismerem őt, a családját, edzőjét, Eperjesi Laci bácsit, így sokszor volt lehetőségem látni, hogy a világklasszis sportolón túl milyen ember Anita.

Ezért aztán engedjék meg nekem, hogy eláruljam: a Magyar Atlétikai Szövetség szerdai elnökválasztása során, sőt, igazából attól fogva, hogy bejelentette az indulását és hivatalosan is elnökjelölt lett, teljes szívemből szurkoltam neki újra, csak most nem a csarnokban és a stadionban, mint előtte annyiszor.

És nemcsak Anitának szurkoltam, hanem a magyar atlétikának is.

A kettő összefügg: éppen azért, mert jól ismerem az új elnököt, ismerem az elképesztő munkabírását, tudom, hogy talpig becsületes, hogy tud kompromisszumot kötni, de ha kell, kemény, sosem ugrik el a felelősség elől, és a végsőkig kitart a céljai mellett – ki ne emlékezne azokra a híres hatodik dobásokra, amelyeknek köszönhetően sokszor vesztes helyzetből tudott fordítani, amelyeknek győzelmeket és érmeket köszönhet ő és a magyar atlétika.

Persze nem szabad elfeledni az elmúlt évek eredményeit, azt a sportági szakmai rendszert, ami kialakult, a hazai versenyek és a klubok fejlődését, az új infrastruktúrát, a 2023-as budapesti világbajnokságot és a felépült új, csodálatos stadiont, a kiemelkedő magyar atléták eredményeit.

Ugyanakkor azt is kár lenne tagadni, hogy valószínűleg új, nyitottabb, szélesebb körű egyeztetéseken alapuló együttműködésre van szükség és igény a sportágban. Egy új vezetési modellre, közös gondolkodásra, kommunikációra és csapatmunkára, ahogy Tajti-Márton Anita maga is fogalmazott egy korábbi interjújában. Ha valaki, ő aztán egyáltalán nem megosztó személyiség, sőt, elfogadottságával, múltjával és jelenével talán tényleg meg tudja teremteni azt az egységet, amelyre most a sportágnak itthon égető szüksége van.

Hajrá, magyar atlétika!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!