„Mennyből a Flóri” – amikor Aranylabda került a fa alá

A mából nézve ez persze erős túlzásnak hat, de 1967-ben még alig tíz éve széledt szét az Aranycsapat, jó egy esztendővel jártunk a 3:1-es brazilverés után, hazánk „focialista" ország volt, maga Futbólia. Legkiválóbb játékosaink a világ legjobbjai közé tartoztak, de még inkább hozzánk, illetve az akkori szurkolókhoz, a néphez; elsősorban nem azért alakult ki ez a sorrend, mert nem igazolhattak külföldre, hanem mert még hajdani, klasszikus bajnokaink fő ösztönzője hajtotta őket: örömet szerezni az embereknek. Hiszen közülük vétettek, nem sztárok, celebek, hanem példaképek, hősök voltak. A mi rendkívüli, mégis hétköznapi hőseink.

Kicsit irigykedem mostanság a rokoni, baráti környezetemben azokra a srácokra, akik ennyire képesek rajongani Messiért, Ronaldóért. De sokkal inkább, mérhetetlenül azokra, akiknek megadatott, hogy annak idején Albertékért rajonghattak. Mert a kettő között óriási a különbség: az egyik olyan, mintha a gyermek a saját apját bálványozná, a másik pedig, mintha a harmadik szomszédét.

A hazai labdarúgást és a héroszait már-már vallásos ihletésű imádat vette körül. Ezért nem hatott istenkáromlásnak, inkább e fenti tétel igazolásának, ha a Ferencváros szurkolói a „Mennyből az angyal” dallamára így köszöntek be Tatabányára, Salgótarjánba, Dorogra: „Pestről a Fradi lejött hozzátok, bányászok, bányászok, máma a Flóri két gólt fog rúgni, lássátok, lássátok.” Sőt, még ennél is tovább mentek, amikor azt énekelték: „Sehol nincsen párja, ha a Fradi kapitánya, aranylábú Albert Flóri kifut a pályára. Kifut a pályára, startol a labdára, fejünk fölött Jézus urunk mosolyog le rája.”

Ne vessük ezt össze napjaink rigmusaival. Ehelyett képzeljük magunk elé azt az elképesztő ívű és fényességű utat, amelyet ez a vidéki fiú a magyar történelem legsötétebb éveiben, 1941 és 1958 között megtett. 1941. szeptember 15-én született Hercegszántón, egy őrült korban. A németek azon a héten az utolsó rohamokat intézték Kijev ellen, Antonescu Romániában e napon adott parancsot újabb zsidók deportálására. Nálunk még nem dúlt háború, de aki az orránál tovább látott, tudta, hogy minket is elér majd; először mi megyünk utána, később idegenek, ellenségek jönnek majd ide. Csak azt nem lehetett sejteni, hogy ilyen sokáig maradnak.

Abban a világban természetesen nem volt még pulzusmérő, rúgófal, torziós csuka, hajzselé, akadémia – de volt a futball mindent felülíró szeretete, tisztelete. Utolsó hosszú beszélgetésünk során, napokkal a hetvenedik születésnapja előtt, 2011 szeptemberében a Császár így mesélt minderről: „1952-ben jöttünk fel Pestre, az egyik bátyám a Fradinak szurkolt, a másik a Nagyváradnak. Érthető, hogy én az év szeptemberében az Üllői útra mentem toborzóra, igaz, nem Nagyváradig, de a Nagyvárad térig ért a sor. Megfeleltem, mint ahogyan Rákosi Gyula is. Azóta együtt vagyunk, vele és Szűcs Lajossal is. Ez az igazi barátság. A klubban mindenki hozzánk jön vigadni. Ez a mulatószoba. ...Nem is volt Fradi, csak Kinizsi, de ebből mi semmit sem érzékeltünk. Kaptunk 2.70-ért egy tanulóbérletet, hetente egyszer két deci tejet, amit kannával hoztak ki a pályára, és azzal boldogok voltunk. ...Két forintért vehettünk diákjegyet a Népstadionba a kettős meccsre. Volt kit bámulni, kitől tanulni. Ott játszott előttünk Bozsik, Kocsis Sanyi, Hidegkuti Nándi bácsi, csupa világklasszis, Puskásról nem is beszélve. Az Aranycsapatnak tényleg meg kellett volna nyernie 1954-ben a vb-t. Emlékszem, a döntő napján éppen otthon voltam, Hercegszántón, ott hallgattuk együtt a közvetítést, de a falu egyetlen rádiója bánta, mert baltával szétverték. ...Amikor felkerültem a Ferencváros első csapatába, Tátrai Sanyi bácsi volt az edzőm, aki az ifiknél is. Ismert és bízott bennem. A legdöntőbb, hogy a gyereket nem szabad becsapni, egyszer sem. Mert akkor többet nem hisz az edzőjének. ... Az istenáldotta, született tehetség szólam. Az biztos, hogy a génjeinkben hordozunk valamit, de például lőni az tud rendesen, aki az edzések után megkéri a kapust, hogy maradjon még kinn, és addig rugdos neki, amíg bírja. Amit nem szabad sajnálni, az az idő. Mármint ha futballista akarsz lenni.”

A Császár az akart lenni, és az lett. Az egyik legnagyobb. Igaz, amikor először találkoztam vele, alig másfél centi magas volt. Egy gombfoci. Nagybátyám tanácsára mindig a kapu elé állítottam, mert mint mondta, ő lövi a gólokat. Aztán e gomb köré az évek során egész legendárium szövődött, így e két, abszolút nem emberi léptékű létezés után különleges, életre szóló élmény volt megismerni a hús-vér, valódi Albert Flóriánt.

Sohasem láttam senki hozzá foghatót, aki ilyen magasságból ilyen természetességgel tudott volna leguggolni az egyszerű földi halandókhoz, ráadásul úgy, hogy ők e bűvészmutatványból nem érezhettek semmit sem. Máig nem vagyok képes eldönteni, felmérte-e, érdekelte-e, mit jelent nekem, amikor először köszönt vissza, amikor először köszönt előre – erre gondosan ügyelt, nagy koncentrációval sikerült olykor visszaelőzni –, amikor először ölelt át és puszilt meg, soha el nem mulasztva, hogy érdeklődjön a családom iránt. Valószínűleg nem, mindez a lényéből fakadt.

Miként az is, hogy HÉV-vel és metróval járt be a róla elnevezett stadionba; hogy a klubház átépítésekor a mosókonyhán át közlekedett, de ezt is azzal ütötte el, legalább tiszta lábbal lép be; hogy a BL-menetelés során egy pillanat alatt otthagyta az őt ajnározó „közéleti személyiségeket", amikor régi szombathelyi barátja üzente, hogy kint áll, a kordonon túl; hogy a Ferencváros angol „gyarmatosítása" idején nem tartotta szükségesnek közölni, ki ő, ezért amikor a botlábú légiósoknál körbefutott a híre, hogy az az ősz úriember aranylabdás, majdnem leestek a lépcsőn.

Nem kérkedett semmiféle címével, díjával, legfeljebb amikor fia, a „kis" Flóri évődött vele azzal, hogy lassan annyi bajnokságot nyer, mint a papa, jegyezte meg egyszer mosolyogva: „Te tudod, nekem otthon a szekrényben azért van egy olyan labda.” Az a labda ráadásul a fiával szinte egyidős. Floresz 1967. december 12-én született, és ha minden igaz, a dicsőség híre éppen 24-én ért Párizsból Budapestre.

Az akkori magyar állami és sportirányítást joggal illeti kritika, hogy szinte agyonhallgatták a Császár „megkoronázását”, de az ő habitusához sokkal inkább illett e meghitt, családi ünneplés. Ahogy Magdi, a nagyobbik gyermek utóbb idézte, azt hitte, csak egy öcsikét kap majd karácsonyra, de jött mellé egy labda is, Flóri pedig a minap, amikor ötvenedik születésnapja apropóján találkoztunk, így emlékezett: „A barátaimtól kaptam rendesen a »cinket«, hogy milyen szerencsés vagyok, mert az első karácsonyára a többi gyerek piros pöttyös gumilabdát kapott, én meg mindjárt aranylabdával játszhattam. De inkább az iskolában, nyolc-kilenc évesen tudatosult bennem, ki is apu. Ritkán futballozott velem, arra nem volt ideje, de kijárt az edzéseimre, a meccseimre, nagyon megerősített, ezért is köszönettel tartozom neki. ...Nem tudom elengedni, nem is akarom, ő nem ment el, itt van velünk. Egyik nap is arról beszélgettünk az unokákkal, illetve a gyerekeinkkel, hogy ha itt ülne a »fater«, keresztbe tett lábbal, maga előtt egy fröccsel, biztosan azt kérdezné, mi újság, kisapám?”Hat éve már, hogy nem kérdezi. Azóta, ha karácsonykor meghallom a „Mennyből az angyalt”, fegyelmeznem kell magam, hogy gondolatban ne azzal folytassam: máma a Flóri két gólt fog rúgni.