Keleti királyok: Masopust, Jasin, Albert, Blohin, Belanov

A France Football 1956 végén gondolt egy merészet, és Európa vezető újságíróit felkérte, hogy szavazzák meg az esztendő legjobb európai labdarúgóját. A franciáktól nem volt idegen az ilyen jellegű innováció, a labdarúgó-vb és Eb, továbbá a Bajnokcsapatok Európa-kupája gondolata is az ő fejükből pattant ki, természetes, hogy az Aranylabda is nagy pályát futott be, és az azóta sokszor átalakított szavazási és szabályrendszerrel a mai napig él és virul.

Hetven éve minden egyszerűbb volt, 16 ország újságírói szavaztak (köztük a csehszlovákok és a magyarok, más szocialista ország képviselői nem), és az akkor már 41 éves angol legenda, Stanley Matthews futott be elsőnek. Tekintettel arra, hogy a magyar futball a közvetlen világelitbe tartozott (ha nem a tetejére), nem meglepő, hogy Puskás Ferenc, Bozsik József és Kocsis Sándor is ott volt a legjobb tízben – amikor Matthews december 18-án átvette a díjat, mindhárman a Honvéd elhíresülő túráján vettek részt, ahonnan Puskás és Kocsis már haza sem tért…. Ugyanakkor a hidegháború kellős közepén természetesen az újságírók (főleg a szovjet blokkba tartozók) is tudták, kik a gazdáik, a szavazásokat folyamatosan befolyásolta, hogy az egyes szekértáborok kit preferálnak – így volt ez évtizedeken át. 

A második Aranylabdát 1957-ben Alfredo di Stefano kapta meg, akit már csak hónapok választották el attól, hogy Puskást is a csapattársának tudja, a szavazáson Bozsik József képviselte a magyar labdarúgást – no meg Kocsis, aki a svájci Young Fellowsban villogott annyira, hogy az szavazatot ért. 1958-ban fordult elő először, hogy nem kapott voksot magyar, de a vb-n leégtünk, Puskásék az eltiltásukat töltötték, a fiatalok pedig még nem értek fel pályájuk csúcsaira. Puskás Ferenc 1960-ban minden bizonnyal felért volna, hiszen ekkor szerzett a BEK-döntőben a Frankfurt ellen négy gólt (ma is rekord), ám az ekkor már a bolgárokkal, a lengyelekkel és a szovjetekkel is kibővített szavazói kör nagyja a listára sem tette fel, és ez éppen elég is volt a barcás Luis Suárez győzelméhez. (A magyar Lukács László természetesen tudomást sem vett a BEK- és a Világkupa döntőjében villogó, BEK- és spanyol gólkirály emigráns magyarról, de a bolgár és a lengyel kollégának nem szóltak, mert náluk a mi Öcsink nyert…)

Magyarok innentől a hetvenes évek elejéig egy 1970-es kivétellel mindig voltak, az első „szocialista” dobogós azonban Csehszlovákiából érkezett, és Josef Masopust 1962-ben mindjárt fel is állhatott a legtetejére. Győzelménél nyilván sokat nyomott a latban, hogy világbajnoki döntős volt a csehszlovákokkal, és az őket legyőző brazilok legjobbjaira, Didire, Garrinchára vagy Vavára (Pelé szinte végig sérült volt a tornán) akkortájt nem európaiként nem lehetett szavazni. Masopustot egy évvel később a szovjet Fekete Pók, Lev Jasin követte, mindmáig az egyetlen díjazott kapus, majd 1967-ben végre egy magyar, a Ferencváros csatára, Albert Flórián. Aki 1965-ben a VVK-győzelem és főleg 1966-ban a vb-n mutatott fenomenális játéka alapján inkább megkaphatta volna a díjat (a szavazásokon azért ott volt a legjobbak között), ám valamiért végül csak ekkor jött el az ő ideje. Jellemző, mintegy véletlenül, egy újságírói telefonból tudta meg, hogy nyert, az Aranylabdát pedig a Gundel étteremben adta át neki Max Urbini France Football-főszerkesztő, szinte titokban, majdnem fél évvel később, 1968. május 4-én… Aznap magyar–szovjet Eb-negyeddöntőt rendeztek a Népstadionban, ma is rejtély, mitől kellett félni, miért nem lehetett a sérülés miatt amúgy is hiányzó Császárt 80 ezer ember előtt megünnepelni. Ettől még tény: Albert mögött a „címvédő” Bobby Charlton és a BEK-győztes Celtic skót menője, Jimmy Johnstone végzett.

Hosszú kelet-európai szünet következett, a jugoszláv (tehát különutas) Dragan Dzsajics lett harmadik 1968-ban, a lengyelek csillaga, Kazimierz Deyna pedig vb-bronzérmesként 1974-ben, mígnem a KEK-győztes Dinamo Kijev sztárját, Oleg Blohint 1975-ben már hatalmas fölénnyel megszavazták aranylabdásnak – és nemcsak a béketábor, amelynek ekkor már valamennyi tagja voksolt, hanem a többiek is, hiszen a 26 újságíróból 20 a szovjet-ukrán csatárt tette az első helyre.

Egy évvel később az Európa-bajnok csehszlovákok kapusa, Ivo Viktor lett harmadik (Nyilasi Tibor révén ekkor lett újra magyar a legjobbak között, ez azóta is csak neki, Törőcsik Andrásnak és Détári Lajosnak sikerült – legutóbb 1985-ben, azóta senki, felkészül Szoboszlai Dominik), 1982-ben pedig a vb-bronzérmes lengyel Zbigniew Boniek.

A keleti blokkot megrengető rendszerváltozás előtt utoljára 1986-ban volt boldogság a Kremlben, hiszen Csernobilt is feledtetve Igor Belanov kapta meg az Aranylabdát, amire a Dinamo Kijev KEK-győzelme és a vb-n például ellenünk mutatott ellenállhatatlan futballja predesztinálta. De egyrészt a mögötte végző Gary Lineker és Emilio Butragueno semmivel sem zárt rosszabb évet (főleg az angol vb-gólkirály), másrészt ha dél-amerikaira is lehetett volna szavazni, Belanov Diego Maradona mellett labdába sem rúgott volna… És az is jellemző, hogy az egyetlen szocialista BEK-győztes, amúgy harmatgyenge Steaua Bucuresti-t egyedül a négy 11-est hárító kapus, Helmuth Duckadam képviselte a legjobb tízben, korábban ez a csúfság sem sűrűn fordult elő.

Aztán felborult Európa, 1993-ban még 30, egy évvel később már 49 (!) ország újságírói szavaztak, hiszen szétesett a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia (igaz, közben újraegyesült Németország), 2007-től pedig az egész világ leadhatja a voksát. 1995 óta bárkire lehet szavazni, 2022 óta nem naptári évre, hanem idényre, 2010 és 2015 között pedig a FIFA is társult a díjhoz, szerencsére azóta távozott mellőle.

A mai procedúra már alig emlékeztet az eredetire, igaz, ez Európára fokozottan igaz.

Sztoicskov és a többiek

A vasfüggöny lehulltával már legálisan lephették el a volt szocialista országok legjobbjai a nívós nyugat-európai bajnokságokat, nem véletlen, hogy 1990 után is többeket megkoronáztak a France Football (és néhány évig felesben a FIFA) szavazásán. Mindenekelőtt Hriszto Sztoicskovot, a Barcelona bolgár csatárzsenijét, aki 1994-ben, az amerikai világbajnokság évében zárt az élen. Kilenc évvel később, 2003-ban a Juventus motorja, a cseh Pavel Nedved lett az első, egy évre rá pedig az akkor éppen a Milanban csillogó kijevi Andrij Sevcsenko (Blohin és Belanov után a harmadik ukrán, de az első ukrán állampolgár). Bár a szovjet blokkhoz nem volt köze, de keletnek kelet: a volt Jugoszláviából horváttá lett független állam képviseletében 2018-ban a friss vb-ezüstérmes Real-sztár, Luka Modric („jugoszlávnak” született 1985-ben) tudott több mint egy évtized után először Cristiano Ronaldo és Lionel Messi elé kerülni a szavazáson. És ne feledkezzünk meg a lengyel Robert Lewandowskiról sem, aki a Bayern BL-győztes gólvágójaként elkerülhetetlenül aranylabdás lett volna 2020-ban – csakhogy a Covid-évben a France Football inkább nem adta át az elismerést…