– Mikor nézett legutóbb a tabellára?
– Hűha, jól kezdődik. Nyilván cukkolni akar, de el kell keserítsem, hétfőn is belelapoztam már az újságokba. Kétségtelen, nem szép látvány, de leszünk ennél előrébb is.
– Nem lett volna jobb otthon maradni?
– Ne vicceljen!
– Ne mondja, hogy ideérkezése óta egyszer sem fordult meg a fejében, hogy bárcsak otthon üldögélhetne a kényelmes foteljében.
– Pedig elhiheti, egyszer sem jutott eszembe! Ezt őszintén mondom. Mielőtt rábólintottam az újpesti munkára, feltérképeztem a klubot, pontosan tudtam, hová jövök, mi lesz a feladatom, és azzal is tisztában voltam, hogy nagy fába vágom a fejszémet. Ez így is lett.
Karrierje csúcsának a Real Madridnál eltöltött éveket tartja. Négy évig dolgozott a spanyol fővárosban, s mint mondja, egy madridi felkérés a lehető legnagyszerűbb, ami egy játékossal vagy edzővel megtörténhet pályafutása során. A 69 esztendős tréner azonban már nem vágyik kispadra, Mészöly Géza távozása után meg sem fordult a fejében, hogy ő legyen a vezetőedző. „Eszembe sem jutott. Öreg vagyok én már ehhez, egy ideje tudom, az edzősködés már nem nekem való. Életem azon fejezetét |
– Mégsem látszik megviseltnek.
– Miért lennék az? Ennél nagyobb feladatokat is megoldottam már a pályafutásom alatt, jószerével körbeutaztam a világot, számtalan kihívás várt rám, idővel mégis mindenhol alkottam valamit. Így lesz ez Újpesten is. Itt, Magyarországon is ugyanúgy lábbal rúgják a labdát, mint mondjuk odahaza, Hollandiában vagy éppen Spanyolországban. A magyar labdarúgás egyáltalán nem rosszabb annál, mint amire számítottam.
– Az eddigi legnagyobb pozitívum?
– Hihetetlenül sok a tehetség. Ezzel korábban is tisztában voltam, de ilyen felhozatalra nem számítottam. A múlt héten például itt üldögéltem a lelátón, éppen a tizennégy éven aluli srácaink játszottak a Videoton ellen – tudja, mit láttam? Valami csodát. Egyszerűen leesett az állam. Nekem elhiheti, nem egy és nem is két utánpótlásmeccset láttam eddigi életem során, de amit abban a kilencven percben tapasztaltam, lenyűgöző volt. Ezek a fiúk úgy passzoltak, futottak és tették-vették a labdát, hogy jó volt nézni. Egy teljes füzetet teleírtam a feljegyzéseimmel. Ez a történet pozitív része, a negatív pedig az, hogy nem értem, hová tűnnek el később ezek a fiatalok.
– Abban bízunk, hátha megmondja.
– Egyelőre én is sötétben tapogatózom. Ahol ennyi tehetség van, előbb-utóbb jó futballnak is kell lennie. Ami viszont elkeserítő, az a csapatokat körülvevő létesítményhelyzet. Kétezer-tizenegyet írunk, és Magyarországon olyan részletekkel kell foglalkozni, hogy hol tud megfelelően tréningezni a felnőttegyüttes. Nem a hétévesek, nem is a serdülőcsapat, hanem a felnőttek. Érti, mit mondok? Elkeserítő! A magyar klubok többsége sajnos lehangoló körülmények között tengeti hétköznapjait, az edzőpályák göröngyösek, a klubházak omladoznak. Hogyan követelje meg az ember a játékosaitól a gyors, passzolós futballt, ha minden második átadásnál a torkukra pattan a labda?
– Csak ez lenne a gond?
– Nem. De mindennek ez az alapja.
A TELJES INTERJÚT, AMELYBŐL KIDERÜL, HOGY BEENHAKKER SZERINT AZ ÚJPEST HAMAROSAN VÉGET VET NYERETLEN SOROZATÁNAK, ELOLVASHATJA A NEMZETI SPORT KEDDI SZÁMÁBAN.