Elhunyt Fábián Tibor

Akkor búcsúzott a válogatottól, amikor a Császár, s amikor kedvenc edzője, Illovszky Rudolf. Székesfehérvárott vertük meg 3–2-re a jugoszlávokat, tét nélküli meccs volt, és a Sóstói Stadion tizenhatezer nézője vastapssal köszöntötte a 75. válogatottságát ünneplő s utoljára címeres mezben szereplő Albert Flóriánt. Kevesen gondolták volna, hogy azon a napon (1974. május 29.) ugyancsak búcsúra kényszerül a szövetségi kapitány, Illovszky Rudolf, no meg a csapat jobbhátvédje, Fábián Tibor. A Vasas labdarúgója tizenhatodszor szerepelt a legjobbak között, s egyszer csak elfelejtették. Pedig gyors, rendkívül intelligens, a támadásokat rendre segítő védő volt, ám abban a korban nem volt hiány riválisokban, a ferencvárosi Martos Győző, az újpesti Kollár Endre, sőt saját klubtársa, Török Péter is megelőzte őt a folytatásban. Angyalföldön viszont még maradt három éve a bizonyításra, sőt tagja lehetett a Vasas eddigi utolsó bajnokcsapatának 1977-ben. A piros-kék szurkolók kedvelték, ami nem csoda, hiszen hol jobbhátvédként, hol a védelem közepén szerepelt megbízhatóan. Aztán a Vasasból is eltűnt. Hosszú-hosszú évekig nem jött hír róla, nem járt meccsre, nem tartotta a kapcsolatot a régi csapattársakkal, nem akart edző, menedzser vagy klubigazgató lenni. Megpróbált élni, de a sors mindössze hatvan esztendőt adott neki. A közelmúltban lapunkban nyilatkozott arról, hogy ádáz küzdelmet vív a rákkal, amely sokkal félelmetesebb ellenfél volt, mint a szovjet balszélső, Onyiscsenko vagy a román Neagu. Ellenük volt remény a győzelemre. A betegség esélyt sem adott neki.