A régi Trabant és a Mercedes

Természetes, hogy érdeklődtünk néhány szakembernél is: valóban ilyen rossz a helyzet?Ebben az országban kevés olyan ember akad, aki Bicskei Bertalannál pontosabban átlátná, hogy a magyar és a külföldi labdarúgók edzésen mutatott munkájában milyen különbségek mutatkoznak. Elvégre a korábbi szövetségi kapitány három kontinensen is ténykedett, vezényelt gyakorlást Dél-Koreában és Kínában, Szaúd-Arábiában és Egyiptomban, Svájcban, no meg persze idehaza is. Már megint az utánpótlás

Noha a szakember szerint az elmúlt évtizedekben valamelyest javult az edzésken tapasztalható morál, ez lényegi előrelépést nem jelent, két fő területen ugyanis továbbra is jelentős elmaradásban vagyunk:
"Az első, hogy a magyar labdarúgó, bármennyire is szeretne, képtelen ugyanolyan intenzitással dolgozni, mint nyugati kollégája – mondta a mesteredző. – Ez egyrészt abból adódik, hogy a játékos nem a megfelelő képzést kapta utánpótláskorában, másrészt pedig abból, hogy felnőttként nem megfelelő munkát végeztetnek vele. Így a honfitárs és külföldi játékost egy kétütemű Trabanthoz és egy Mercedeshez tudnám hasonlítani. Előbbi hiába szeretne az emelkedőre felszáguldani, nem képes rá. A másik elmaradás – ami szorosan összefügg az előzővel, mégis külön kell róla beszélni – a labdarúgótudásban mutatkozik. Ezalatt azt kell érteni, hogy intenzív mozgás közben hamarabb hibáznak a magyar játékosok, olykor még az egyszerűbb technikai megoldások sem sikerülnek. Természetesen ez is visszavezethető a fiatalkori képzés hiányosságaira."
Bicskei megemlítette, rengeteg külföldi együttes gyakorlását volt szerencséje látni, s azt tapasztalta, az ottani százszázalékos munkavégzés nálunk százötvennek felelne meg. A szakember arról is szólt, hogy az előrelépés kulcsa egyértelműen az utánpótlásban rejlik: "…és ezt nem az edzői védekezés mondatja velem! Hozzá is teszem, helyes munkamódszerrel a felnőttekből is sokkal több lenne kihozható. Mindazonáltal valamennyi technikai és taktikai elemet az optimális gyorsasággal kellene végeztetni. Az optimális gyorsaság nem azonos a futógyorsasággal. Nálunk is több olyan játékos van, aki futósebességben felvenné a versenyt például az angol élvonalban szereplőkkel, ám labdával már aligha…"
Bicskei Bertalan szavai hatására rögvest Zinedine Zidane-ra gondolhatunk, akire többen mondják – lassú! Elsőre helyeselhetünk is, hiszen tényleg nem szélvészként szaladgál a pályán, mégis mondhatni rá, gyorsan játssza ezt a játékot: gyors gondolkodásban (reakcióidő) és cselekvésben (azonnal az ideális megoldást választja), s mindemellett káprázatos technikai képességekkel megáldott.

Túl sok a durcás labdarúgó

Túlzás lenne azt állítani, hogy az egykori Vasas- és Sopron-edző, Komjáti András is mindennel elégedett lenne.
"Vegyes kép alakult ki bennem a játékosok edzéshez való hozzáállásáról – kezdte a szakember. – Sajnos azt kell mondjam, hogy csak a futballisták kisebb része tréningezik maximális intenzitással. A többség nyűgnek tekinti az edzéseket, a keményebb, intenzívebb gyakorlásoknál nyafognak, kifogásokat keresnek. Azok a játékosok, akik ritkán kapnak lehetőséget bajnoki mérkőzéseken, úgy érzik, jogtalanul mellőzik őket, ezért sértődöttek, durcásak. Nem magukban keresik a hibát, gyakran hivatkoznak külső körülményekre. Ha mégis lehetőséget kapnak a tétmeccsen való bizonyításra, akkor általában nem nőnek fel a feladathoz, teljesítményükkel nem győzik meg az edzőt."
Rákérdeztünk arra is, hogy miként lehet kordában tartani az esetleg elszemtelenedő labdarúgókat.
"Az edzéseken előfordulnak kisebb-nagyobb konfliktusok a játékosok között. Ezeket az eseteket megfelelően kell kezelni. Előfordult, hogy »csak« bezavartam a renitenskedőt, és az edzés után tisztáztuk a félreértéseket, súlyosabb fegyelmezetlenségeknél viszont elkerülhetetlen a pénzbüntetés" – idézett az edzők büntető törvénykönyvéből Komjáti András.
Az egykori szövetségi kapitány, Verebes József viszont úgy véli, szó sincs lazsálásról, a magyar fiúk edzésmunkája van olyan jó, mint bárki másé.
"Megérdemli a sorsát az az edző, aki hagyja a könnyelműséget – mondta a legendás mesteredző. – Nekem viszont soha nem kellett ilyen problémákkal küzdenem, minden játékosom példásan elvégezte a munkát."
Igen ám, vetjük közbe, de Miriuta Vasile említette korábbi összeállításunkban, hogy a kilencvenes évek közepén ő bizony nem hajtotta túl magát Győrött – márpedig az ETO edzője akkor éppen Verebes József volt…
Netán nem tűnt fel a mesternek, hogy egyik futballistája igyekszik őt palira venni?
"Elhihetik, ez azért feltűnt volna… – érkezett a felelet. – Emlékszem Miriuta esetére: nem akart védekezni, hasonlóan Gheroghe Penához, ezért mindkettőt behívattam az irodámba, és kérdeztem: ezentúl a csapat érdekeinek megfelelően játszanak-e? Nemleges válasz esetére kitettem az asztalra a két játékos útlevelét… Mindketten értettek a szóból, elfogadták a feltételeket, és utána nem is volt semmi gond velük. Sőt, összejött egy olyan csapat, amit nagyon szerettek a szurkolók, és abban Miriuta, Pena, valamint Klausz László és Csertői Aurél egyaránt vezéregyéniség volt, utóbbiakra épült például a válogatott."
Itt mondjuk némi elfogultságot vélünk felfedezni, elvégre nem sokkal korábban Verebes József volt a szövetségi kapitány…
Fitos József egyelőre csak az élvonalbeli edzősködésig vitte, a Kispesttel próbált minél jobb eredményt elérni, ám úgy érezte, játékosai egy része cserbenhagyja őt.
"Azért kellett eljönnöm a Honvédtól, mert ahogyan néhányan ott edzettek, azt nézni is szörnyű volt – mondta a manapság Ózdon dolgozó tréner. – A magyar futballisták egyszerűen nem bírják a pörgős iramot, de erről nem ők tehetnek, hanem mi, edzők, mert mi neveltük így őket. Előfordult, hogy egy szerintem nem is túl hajtós edzés után hat játékosom jelentett sérültet… Nincsenek olyan állapotban a focisták, hogy keményen meg lehessen őket hajtani, így azon sem kell csodálkozni, ha egy könnyebb edzés végére is elfáradnak, és akkor már nem dolgoznak teljes intenzitással."

Fel kellene mászni a fára

Fitos József is tud viszonyítani, hiszen a nyolcvanas években a görög Panathinaikoszban futballozott.
"A görögöknél olyan hihetetlen verseny volt, hogy a játékosok elöl-hátul sípcsontvédőben futballoztak, mert egy-két törött láb nem számított… – emlékezett a szakember. – Ha azt kérte volna tőlünk az edző, hogy másszunk fel a fára, még akkor is megtettük volna, ha tudtuk, az ág biztosan leszakad. Itthon viszont hiába kérném ugyanezt a játékosoktól, egyből sírnának a tulajdonosnak, hogy vajon miért kell nekik fára mászniuk… Két lehetőség van: az edzők nagy része elfogadja ezt a helyzetet, és beteszi a csapatba azt a játékost is, aki amúgy nem való oda. Néhányan viszont kenyértörésre viszik a dolgot, megszabadulnak a gyengébb focistáktól, akik persze azonnal mennek az elnökhöz. Márpedig a legtöbb esetben az edző veszít…".
Azonban az edző ezt nem bánja, mert most Ózdon végre megfelelő a közeg, a csapat például tizenöt meccsen kerek száz rúgott góllal vezeti a Borsod megyei másodosztályt – azért ez nem olyan gyenge teljesítmény.
És hogy mi a titok?
"Ezek a fiúk amatőrök – nem a futballból, hanem a futballért élnek, és ez nagy szemléletbeli különbséget jelent" – mondta ki a keserű igazságot a szakvezető.