A közös szégyen

Miután a Magyar Televízió kuratóriumának az elnöksége nemet mondott az évente négyszázötvenmilliót fialó szerződésre, a liga megtiltotta minden játékosnak, edzőnek, vezetőnek, talán még a gyúróknak is, hogy ezeken a csatornákon megszólaljanak. Nem tudom, az érintett televíziók szerkesztői közül hányan kaptak infarktust a hír hallatán, mindenesetre a helyzet kissé komikus, de nem a tévékre nézve. Az ügyben speciel tökéletesen ártatlan két nagy kereskedelmit csaknem fennállásuk óta hidegen hagyják a magyar bajnokik, az MTV éppen most mondta ki, hogy egyetlen árva petákja sincs a jogdíjra, s a többi tévé sem tolakszik – így aztán a hirtelen felhorgadt durcásság enyhén szólva is mosolyt fakasztó.Egyet viszont biztosan nem lehet a Magyar Labdarúgóliga vezetőinek a szemére vetni, és ez következetlenség.Az elnök és az ügyvezető igazgató már a Fradi-botrány kapcsán kijelentette, hogy nem fognak jogászkodni, az ígéretet hamarosan beváltották, és az elvhez azóta is keményen tarják magukat. Nem elegendő ugyanis a szörnyű bosszúhoz a nyilatkozatstop, ráadásként nem engedik be az országos csatornákat a meccsekre – ismétlem: a három legnagyobból kettőnek esze ágában sem volt bemenni! –, és még az sem érdekli őket, hogy a médiatörvény szerint erre nincs joguk. Ha nem érdekesek a jogszabályok és az egyéb előírások az egyik ügyben, nyilván nem szabad rájuk hederíteni egy másikban sem. Tiszta sor.Pedig nagy kár a gyerekes dacért és a törvénytelen határozatért. Ezek érveket és fegyvert adnak a másik fél kezébe, amely ráadásul rá is szorul erre a segítségre. Közszolgálati médiumként nem hivatkozhat mindig a nézettségre, az az egy-kétszázezer ember is fizeti azt az adót, amelyből a Magyar Televízió él és működik, akik még manapság is szívesen leülnek a képernyő elé, hogy megnézzenek egy magyar meccset. Tény, hogy a labdarúgásunk nem vonzó portéka, a mérkőzések össze sem vethetőek az olasz, az angol vagy a spanyol bajnokikkal, a közvetítés nem hoz hasznot, ám még mindig ennek a sportágnak a legnagyobb a tábora Magyarországon, az igazolt sportolók fele labdarúgó, azaz egy közszolgálati csatorna nem mérlegelhet mindent a jöveledelmezőség szempontjából. Ahhoz nem értek, hogy kiszámoljam, mennyit ér valójában ez a bajnokság, sok vagy kevés, esetleg éppen reális a négyszázötvenmillió évente, azt sem tudnám, hogyan fogjak hozzá a számoláshoz. Az sem teljesen világos, miért helyén való, hogy a kosárlabdázóknak fizetniük kellene a közvetítésért, a futballisták pedig pénzt kapnának érte, ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása a szakemberek dolga. Azt viszont tudom, hogy ugyanez a Magyar Televízió nem közvetítette például a válogatott stockholmi Eb-selejtezőjét sem, azaz vélhetően a szándékait nem kizárólag az eladhatóság, nem is a közszolgálatiság vezérli, sokkal inkább nem tud mit kezdeni a sport, azon belül pedig a labdarúgás szerepével és így a sajátjával sem. Ezzel együtt sajnos a labdarúgás közkatonáinak és tisztjeinek sincs most okuk pökhendien és kioktatóan nyilatkozni. Az igazán értékes áruért többnyire kapkodnak a piacon. Jó lenne hallani valami ilyesmit is: szégyen, hogy idáig jutottunk. Mert az. A televízióé – és a futballé is. Ezt belátni talán jóval rokonszenvesebb, mint a sértődés. És sokkal hasznosabb.Pajor-Gyulai László