Rácz már nem megy fejjel a falnak

– Ez aztán a kitűnő program: hólapátolás, hóemberépítés, hógolyózás…
– Csak hólapátolás, a többit meghagyom a gyerekeimnek – válaszol egy nagy sóhaj kíséretében Rácz László, az egykori szovjet válogatott, a Dinamo Kijev, majd pedig a Ferencváros labdarúgója. – Tudja, most jöttem haza Kijevből, és akkora hó van a kertben, hogy már azon gondolkodtam, én is felveszek alkalmi hómunkásokat. Nincs mese, lapátolnom kell, de nekem ez nem újdonság, hiszen annak idején Kijevben hozzászoktam a zimankóhoz.
– Nem hiányzik?
– Mármint Kijev? Nem, a város nem, talán csak a fiatalságom hiányzik, amikor még futballozhattam. Amúgy jól érzem magam Magyarországon. Most már tizenkét éve élek itt, egyébként pedig a munkám miatt havonta egyszer Kijevbe repülök, és akkor alaposan kinosztalgiázhatom magam. Képzelje el, még most is rengetegen megismernek Ukrajnában, megyek a repülőtéren, aztán jön a vámos, és nem a holmim iránt érdeklődik, hanem azt mondja: "Laci, maga remek futballista volt, soha sem felejtem el, ahogy vágtatott le és föl a bal szélen.” Én meg csak hallgatom elérzékenyülten a szeretet ilyesfajta megnyilvánulásait, és örülök, hogy az emberek így emlékeznek rám.

– Gondolom, itthon is vannak hasonló élményei.
– Egy csudát! Magyarországon a kutya sem ismer. Azonban nincs ebben semmi furcsa, nekem a Dinamo jelentette a futballt, a sikert, szinte mindent. Nyertem három bajnoki címet, négy kupagyőzelem részese voltam, tagja lehettem 1986-ban az Atlético Madrid három–nullás legyőzésével kivívott KEK-győzelemnek, 1988-ban pályára léphettem az Európa-bajnoki döntőben, amelyen kettő–nullára kaptunk ki a hollandoktól.
– …és amelyik meccsen Marco van Basten hatalmas kapásgólt rúgott, amely majdnem olyan gyönyörűséget jelentett a nézőknek, mint mondjuk egy művészetrajongónak egy Rembrandt-kép. Tökéletes pillanat volt az: a holland zseni valami lehetetlen szögből bombázott a hálóba.
– Nekem meséli?! Ott álltam mellette, de mozdulni sem tudtam… Csodálatos élményeket kaptam a futballtól. Lehet, furcsa lesz, amit mondok, de rajongásig szerettem a Dinamót, hosszú ideig eszembe sem jutott volna más csapatba igazolni, és tudom, hogy így voltak ezzel a játékostársaim is.
– Szó, ami szó, furcsa manapság a futballal kapcsolatban klubhűségről vagy bármiféle érzelmekről beszélni, amikor a pénz diktál és minden az üzletről szól. Azért arra kíváncsi lennék, nem irigyli-e az utódait, köztük éppen a magyar Bodnár Lászlót. A Dinamo mostani futballistái szerényebb tehetséggel megáldva többszörösét keresik annak, mint a korábbi legendás csapat tagjai.
– Persze jó lett volna sok pénzt keresni, ám én azt mondom magának, ránk még húsz vagy akár ötven év múlva is emlékeznek. Különben nekünk is mindenünk megvolt. Ha éppen egy tükrös lila gardróbszekrényre volt szükségem vagy egy hupikék törpikére a kertembe, hát szereztek egyet. Nem tudtunk olyat kérni, amit ne kaptunk volna meg. Elegáns Volgával jártunk…
– Elegáns?! A Volgánál ormótlanabb autó talán csak a Zaporozsec, a Moszkvics vagy a Warszawa volt.
– Lehet, de mi nagyon büszkék voltunk arra, hogy ilyen autóval közlekedhetünk, és hogy ennyire megbecsülnek bennünket.
– Mondja, mennyire változott meg Kijev a Szovjetunió szétesése óta?
– Ezt nem lehet szavakban kifejezni. Olyan a város, mintha kicserélték volna, elegáns üzletek egymás hegyén-hátán, luxusszállodák, milliókat érő autók, elegáns nők, de ugyanakkor ott poroszkálnak az utakon a szakadt Ladák is. Furcsa hangulata van Kijevnek, szinte minden külföldi kézben van, és bizony sokkal nagyobb a kontraszt szegények és gazdagok között, mint mondjuk éppenséggel Magyarországon. A belvárosi sétálóutcában nem mindig tűnik biztonságosnak a korzózás, mert ott bármi bármikor előfordulhat…
– És a futball? Milyen a labdarúgást körülölelő hangulat?
– Egészen más, mint akkor – és bizony ez nem is olyan régen volt, néhány hónapja csupán –, amikor még élt a legendás Valerij Lobanovszkij. Egykori edzőm temetésére nem tudtam elmenni, de azóta már voltam a sírhelyénél, és elbúcsúztam tőle. Lobanovszkij valóságos szent volt Kijevben, szinte egyedül irányította az ukrán futballt, és minden az ő tudtával, beleegyezésével zajlott. Most érzi igazán mindenki a hiányát. Mert bár a Dinamo nagycsapatnak számít manapság is, de már legalább olyan népszerű és gazdag a Sahtar Doneck is. Szóval a helyzet lassacskán megváltozik az ukrán futballban is.

– Árulja el, hogy az ukrán futball mitől áll biztosabb lábakon, mint a magyar?
– Valamivel stabilabb a labdarúgás, ez kétségtelen. Kiemelkedik a mezőnyből a Dinamo, a Sahtar és mondjuk az Arszenal Kijev. Valamenynyi klub magánkézben van, jön az új generáció, a donecki csapat elnöke még nincs negyvenesztendős. Azt el sem tudja képzelni, milyen pénzek mozognak ott. A Sahtarnak például saját edzőtábora, utánpótlásközpontja, műfüves, fűtött fedett pályái vannak. És ugyanez elmondható a Dinamóról is. A többiek próbálnak felzárkózni a nagyokhoz, több-kevesebb sikerrel, olykor olvasni pénztelenségről, de az tény, hogy az első osztályban valamennyi labdarúgó profi. És szóba sem kerül az amatörizálás. Valamiért úgy látszik, mégiscsak megéri befektetni a futballba Ukrajnában.
– És mit gondol, Magyarországon ez miért nem jó üzlet?
– Jelen pillanatban csak a Ferencváros tűnik jó biznisznek, ott van néző, a Fradira kíváncsiak a szponzorok, ezzel a csapattal lehet reklámozni, azaz minden feltétel adott ahhoz, hogy érdemes legyen pénzt áldozni rá. Hallom, olvasom, hogy sokan kritizálják Várszegi Gábort, amiért az MTK mellett a Ferencvárost is finanszírozza, ám erre fel megkérdezem: mi van akkor, ha ő sem ad, akkor mi történik a két patinás klubbal? Szerintem még több Várszegi kellene, de ez hiú ábránd. A realitás inkább azt sugallja, hogy előbb-utóbb amatőrfutball lesz Magyarországon. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de a mai szánalmas teljesítményért elképesztően sok pénzt keresnek a futballisták, és már bocsánat a kifejezésért, nincs az a hülye, aki ezt hosszú távon pénzelné. A horribilis összegeket inkább fordítsák az utánpótlás-nevelésre, amely gyakorlatilag nem létezik Magyarországon.
– Már megbocsásson, de az utánpótlás képzése régóta emlegetett üres szólam…
– Azonban én nem szólamként említem, hanem tapasztalatból. A nagyobbik fiam, a tizennégy esztendős Laci az MTK serdülőcsapatában játszik, ott vagyok szinte minden edzésén, mecscsén, úgyhogy pontos képem van az utánpótláshelyzetről. És ezért is mondom: a gyerekek képzésére kell több pénzt áldozni, mert az megérné.
– És miért nem a Fradiba vitte a gyereket focizni, oda, ahol ön is szerepelt?
– Amit most mondok, azzal valószínűleg megsértek embereket, de vállalom. A Ferencvárosban, és persze nem csak ott, az játszik a csapatban, akit a szülők bekövetelnek. Jön a papa, ad egy kis pénzt, szponzorálja, segíti a csapatot, aztán persze az ő fiát teszik be, nem pedig azt, aki jóval tehetségesebb. Súlyos kritika ez, de hallom, hogy több klubban is ez a szokás. Ne csodálkozzon senki, ha elkallódnak a tehetségek akkor, amikor a szülők által támogatott legények kapnak inkább lehetőséget. Az MTK ilyen szempontból talán kivétel, ott úgy érzem, három évig még jó helyen van a gyerek.
– Miért, aztán három év múlva mit csinál a gyerek? Abbahagyja a futballt?
– Remélem, nem akarja abbahagyni, hiszen nagyon lelkesen jár edzésre, szinte teljesen kitölti az életét a labdarúgás. Jó bal lába van, ő is ugyanazon a poszton játszik, mint én, a középpályán robotol, és még lehet belőle valaki, de csakis akkor, ha tizenhét évesen szépen összecsomagolja a holmiját, és meg sem áll egy igazi profiklubig. Lehet az a klub Németországban, Franciaországban, avagy Spanyolországban. Már eldöntöttem, hogy kiviszem őt, mert Nyugaton egészen más a hozzáállás a futballhoz, a körülményekről nem is beszélve.

– Nincs túl jó véleménye a hazai futballviszonyokról.
– Elárulok magának valamit: annyira csömöröm van a magyar focitól, anynyira lehangolónak tartom a színvonalat, és mindazt, ami körülveszi, hogy két éve nem néztem bajnoki mérkőzést. Itt tartok, pedig elhiheti, továbbra is rajongok a labdarúgásért. Mégis inkább megnézek egy angol meccset vagy egy spanyolt, mert az valóban szórakoztat, élményt nyújt, hiszen végül is ez a sportág feladata. Itthon mi van? Megy a nagy duma a hangzatos programokról, a még hangzatosabb edzőképzésről. Állítom, Magyarország bekerülhetne a Guinness-rekordok könyvébe, mert sehol a földön nincs ennyi papíron tökéletesre fejlesztett és képzett edző. Aztán tessék, eredmény, előrelépés, színvonal-emelkedés meg sehol. Nem is értem a futballvezetőket, hogyan nem látják ezt: hosszú évek óta megy a mellébeszélés, ugyanazok az emberek irányítanak, és meg lehet nézni, hogy hol tart a futball.
– Gondolom, mindezt százszor átbeszélték már barátjával, Varga Zoltánnal is, akivel dolgozhatott a Ferencvárosnál. Nem mondta neki egyszer sem azt, hogy hagyja a fenébe az egészet, ne akarja megváltani a magyar futballt?
– Dehogynem, mondtam, rengetegszer mondtam Zolinak: "Te fejjel mész a falnak, és tudom, hogy igazad van, de ez a közeg nem neked való, ne akarj edzősködni.” Tudom én, hogy nem könnyű ember ő, de ugyanazok a nézetei, mint nekem, egyszerűen nem tudja elviselni az amatörizmust, hiszen profik között nőtt fel, akárcsak én.
– Ön profimentalitású, sikeres játékosként érkezett Magyarországra, aztán alig játszott a Fradiban, mert nem volt teljesen egészséges. Szóval, milyen most az egészségi állapota?
– Néhány évvel ezelőtt lebénult az egyik oldalam, de szerencsére tökéletesen felépültem. Azt mondták az orvosok, hogy túl sokat idegeskedtem. Hát, azóta, amióta nincs szoros kapcsolatom a magyar futballal, egészen kiegyensúlyozott, egészséges ember lett belőlem. Lehet, hogy én is túl komolyan vettem…