Belépés klubtagoknak! – Bobory Balázs jegyzete

Azért jó érzés klubtagnak lenni.

Öt éve még érezhettük azt, hogy vendégek vagyunk Európa legjobb kosárlabda-válogatottjainak négy- – a Covid miatt ezúttal öt – évente tartandó nagy dzsemboriján, amelyet rendszeresen az esztendő olyan szakában rendeznek meg, amikor a legjobbaknak, azaz az NBA-ben szereplő sztároknak is megfelel. És többségük szívesen is csatlakozik hazája nemzeti együtteséhez, mert nyilván azon túl, hogy a tengerentúlon dollárjelek is villognak előttük egy-egy fontos dobásnál, a haza dicsőségéért küzdeni az öreg kontinensen felettébb felemelő.

A magyar játékosok ezúttal még nagyobb sztárokkal találkoznak, mint öt éve Kolozsváron, illetve Isztambulban. Elég csak a szlovén Luka Doncic nevét megemlíteni, aki már négy esztendeje, 19 évesen a Real Madrid vezére volt csapata Euroliga-győzelmekor, és azóta már a texasi Dallas Mavericks és az egész észak-amerikai profi liga egyik legnagyobb sztárja.

A litvánokat, illetve a baltiak NBA-s ikertornyait pedig két hete már meóztuk Szombathelyen vb-selejtezőn, és megtapasztalhattuk, hogy bár Domantas Sabonis és Jonas Valanciunas is pazar kosárlabdázó, egyikük sem megállíthatatlan, és most újra meg kell harcolni velük Eilingsfeld Jánoséknak a palánk alatt. De még az általunk legkönnyebben verhetőnek tartott alakulatnak, a bosnyáknak is van 70 millió dolláros szerződésű nagyembere, a Portland Trail Blazers centere, Jusuf Nurkic személyében, rögtön a nyitányon az ő megállítása lenne a prioritás, és persze a győzelem, mert anélkül nagyon nehéz továbbjutni a halálcsoportból – utóbbi minősítést nem mi, hanem első számú csillagunk, Hanga Ádám tette a kölni hatosra.

A hierarchia egyébként a legjobb klubokban is létezik, attól függetlenül, hogy már másodszor járunk egymás után az elitben, a nagyok magabiztos mosollyal ülnek le velünk időnként egy asztalhoz. A mi válogatottunk az elmúlt hetekben viszont megint bizonyította, aki a felsőbbrendűség csalfa attitüdjével áll hozzánk, pórul járhat, mert ebben a magyar válogatottban igenis van minőség, de elsősorban alázat, csapatszellem és iszonyatos küzdeni akarás.

Hogy ez elég lehet-e a sokkal nagyobb fizikai erő, tapasztalat és persze tudással szemben, jó kérdés.

Ami biztos, a teher nem a magyar vállakat nyomja, most csak az a mieink dolga, hogy megint jól érezzék magukat a klubban.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!