Nyeregben a néplélek – a Giro d'Italia kulturális hatásai a filmtől a zenéig

„Lángol a seggem!” – felelte elgyötörten Luigi Ganna, az első Giro d'Italia győztese a célba érve, amikor a rádióriporter lelkendezve arról kérdezte, milyen tapasztalatokat gyűjtött a versenyen. Az 1909-ben elhangzott   „Me brusa tanto el cu'!”  mondat már-már szállóige lett, nem csupán a helyzetkomikum miatt, hanem azért is, mert tükrözte az olasz nép szoros kötődését a körversenyhez. A lombardiai kőműves-biciklista kendőzetlen gyorsértékelése érzékeltette, a kerékpározás a XX. század első évtizedében már nemcsak a kiváltságosok, a tehetősek, az előkelők sportja volt olasz földön, hanem az egyszerű embereké, a kétkezi munkásoké, a gyári dolgozóké, a mezőgazdasági alkalmazottaké is, akik úgy érezték, két keréken meghódíthatják a világot. Vagy legalábbis megnyerhetik a La Gazzetta dello Sport nagy reményekkel meghirdetett, tömegeket vonzó, az országot lázba hozó versenyét, még ha a végén lángol is nekik kissé.

A lángot pedig azóta is őrzi Olaszország, ahol a kerékpározás kultúrája, népszerűsége, életérzése máig meghatározza a mindennapokat, különösen az északi vidékeken. Délutánonként, munkaidő után vagy hétvégénként megszokott látvány a falvak közötti országúton bolyban, egyendresszben tekerő csoportoké, a biciklizés a tizenévesektől a nyugdíjasokig valamennyi korosztálynak általános sportfoglalatossága. Massimiliano Martini, a Corriere dello Sport pratói munkatársa, cikkünkhöz is nagy segítséget nyújtó szakértője hívta fel a figyelmünket arra, hogy bár a mai sportban egyértelműen a labdarúgást övezi a legnagyobb médiafelhajtás, a hőskorban az olasz közvélemény fókusza évtizedekig a kerékpársportra irányult, a futball csak utána következett.

A maguk időszakában az olasz kerékpározás vezéralakjai az ország ünnepelt csillagainak számítottak, Gino Bartali (1914–2000) és Fausto Coppi (1919–1960) legendás vetélkedése kettéosztotta az olasz sporttársadalmat: a Pio, vagyis Jámbor becenevű, szigorú vallásos életet élő Bartali követői voltak a bartalianusok („bartaliani”), míg a konvenciókat felrúgó, szabados felfogású Fausto Coppi hívei a coppianusok („coppiani”). Kettejük rivalizálásában kitapintható a második világháború utáni Olaszország átalakulása, a keresztény gyökerekhez, konzervatív alapokhoz ragaszkodó olasz közeg ellentmondásos viszonya a mindent felkavaró és újrarendező modern eszmei áramlatokhoz, a magánélet szabályainak megváltozásához.

Maradva a két kerékpáros példájánál: jellemző, hogy a 2006-os portréfilm címében Acélembernek nevezett Bartali egyik legnagyobb rajongójának XII. Pius pápa számított (őszentsége megbízásából csempészett a második világháború során kerékpárja rúdjába rejtve Assisiből Firenzébe zsidókat mentő papírokat), és éppen a nevezett katolikus egyházfő volt az, aki nem adta áldását a Giróra, miután kiderült, a versenyre nevező Coppi házasságtörő kapcsolatba keveredett. A sportember a „fehér ruhás hölgyhöz”, azaz a híresen szép Giulia Occhinihez fűződő románcát megbotránkozva követte a korabeli sajtó, a törvénytelen viszony alakulását a rendőrség is ellenőrizte, állítólag még a rajtaütés eszközétől sem riadva vissza. Coppi aztán tragikusan fiatalon, negyvenévesen meghalt, miután egy Burkina Fasó-i kirakatversenyen maláriával fertőződött meg – a szeretőjét a ravatalon sirató Occhini asszony fotója a tragédia ismert emléke. A XX. század legjobb olasz kerékpárosa tiszteletére emelték a Giro d'Italiához kötődő egyik leghíresebb képzőművészeti alkotást, a Dolomitokban található, Martino Lorenz helyi művész keze munkáját dicsérő bronzszobrot (a körversenyen hagyományosan a legmagasabb csúcsot is Coppi-csúcsnak nevezik, s leggyorsabb meghódítója kapja a nagy elődről elnevezett különdíjat).

A sporton is túlmutató párharcot és a két kerékpáros ismertségét tekintve nem véletlen, hogy a virágzását élő olasz mozi is felkapta az ország hőseit. Vincenzo Torriani olajmágnás, a Giro d'Italia szervezője az 1940-es évek végétől tudatosan kereste a kapcsolatot a filmproducerekkel, és a nyitás egyik leglátványosabb hozadékaként megszületett 1948-ban a kor színészkirályával, a nápolyi Totóval forgatott kultuszfilm, a Toto al Giro d'Italia. A mozivásznon megjelent minden, ami akkoriban a népnek kellett. A főszerepben Totó, az ügyetlen professzor áll, aki a Miss Italia-választás zsűritagjaként beleszeret a szépséges Dorianába (Isa Barzizza alakítja), a kiszemelt azonban már-már lehetetlen feltételt támaszt a szerelem beteljesüléséhez: akkor megy hozzá feleségül, ha megnyeri a Giro d'Italiát. A lobogó szívű tanárnak semmi sem drága célja eléréséért, lelkét eladja az ördögnek és merészen rajthoz áll biciklijével, befurakodva a legnagyobb versenyzők, a filmben saját magukat alakító Bartali, Coppi és társaik közé. Az esetlen férfi persze hibát hibára halmoz, a piszkos alku mégis előresegíti, végül azonban... De nem akarjuk elrontani az élményt annak, aki esetleg kedvet kap megnézni az interneten is elérhető vígjátékot, elég hozzá annyi: a happy end nem marad el, ám persze nem úgy következik be, ahogyan a dráma kibontakozása diktálná.

Ezekhez az évekhez kapcsolódik a Fiorenzo, il terzo uomo (Fiorenzo, a harmadik ember) című mozifilm, amely a Coppi–Bartali párharc árnyékában csendben három Giro-győzelmet arató Fiorenzo Magni (1920–2012) történetét dolgozza fel, ahogyan ekkoriban készült a Bellezze in bicicletta (Szépségek biciklin) című slágerfilm is. Noha nem a Giro ihlette, az olasz filmművészet kerékpárosalkotásainak mezőnyéből kiemelkedik az említetteknél jóval súlyosabb, a neorealizmus eszköztárát használó klasszikus, Vittorio De Sica rendező kilátástalanságról, szegénységről szóló Biciklitolvajok című 1948-as filmje.

Az olasz zeneművészetet sem hagyta érintetlenül a kerékpározás szenvedélye, dalok sora született a témában, csak a példa kedvéért néhány: Francesco De Gregori Il bandito e il campione című 1993-as szerzeménye, Enrico Ruggeri 2012-es, a háromszoros Giro-nyertes Felice Gimondi (1942–2019) tiszteletére alkotott száma vagy éppen Paolo Conte 1979-es, Bartali című darabja. Utóbbi emlékezetes sorában a nagy versenyző karaktere mellett felsejlik az olasz néplélek is (szabad fordításban):      „Mennyi utat megtett a cipőmben, mennyit letudott Bartali, a szomorú orr a kaptatón, azok az olaszosan csillogó szemek.”

A Giro misztikus világa és a biciklizés hétköznapi tapasztalata visszatérő témája az olasz irodalomnak is, de Olaszországban a kulturális élet szerves részének számító sportújságírás hagyományai is jelentős részben táplálkoznak a kerékpáréletből. Neves társaihoz, kollégáihoz hasonlóan a múlt század legnagyobb tekintélyű sportújságírója, Gianni Brera is rendszeresen publikált Giro-tapasztalatairól, az elmúlt évek vonatkozó irodalmának egyik szenzációját pedig szintén egy újságírói olvasat szolgáltatta. A Corriere della Sera hasábjain az 1949-es körversenyről Dino Buzzati, az íróként, költőként, festőként egyaránt ismert, sokoldalú művész jelentkezett irodalmi igényű írásokkal, ezeket válogatták össze és szerkesztették 2018-ban egy különleges, filozofikus hangvételű könyvbe. Zárásként ebből idézünk: „Amikor ma az Izoard-hágó borzalmas útjain megpillantottuk Bartalit, amint egyedül küzdi magát előre, eszelős elszántsággal hajtja a pedált, mindene csupa sár, szája sarka lefelé görbül a lélek és a test szenvedésétől, akkor újjászületett bennünk, harminc év múltán, egy valójában soha el nem felejtett érzés.”

Valószínűleg ezt az érzést próbáljuk megragadni, amikor a Giro évszázados múltból táplálkozó, sokak által irigyelt olaszországi szellemiségét kutatjuk.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. április 30-i lapszámában jelent meg.)