Szentek és boldogok, hősök és biciklisták – a Giro d'Italia legnagyobb alakjai

BERTA MIHÁLYBERTA MIHÁLY
Vágólapra másolva!
2022.04.15. 14:58
Május 6-án rajtol a Giro d'Italia – immár 105. alkalommal, ám először Magyarországról. A sporttörténelmi esemény előtt felidézzük a magyar kerékpársport és az Olasz körverseny emlékezetes pillanatait – a harmadik részben a viadal történetének legnagyobbjaira koncentrálva.

A legendák velünk élnek: Gino Bartali és Fausto Coppi (jobbra) 1952-ben készült ikonikus fotója 69 évvel később a Giro d’Italia nézőközönségének is ugyanazt jelenti (Fotók: Getty Images)
A legendák velünk élnek: Gino Bartali és Fausto Coppi (jobbra) 1952-ben készült ikonikus fotója 69 évvel később a Giro d’Italia nézőközönségének is ugyanazt jelenti (Fotók: Getty Images)
A legendák velünk élnek: Gino Bartali és Fausto Coppi (jobbra) 1952-ben készült ikonikus fotója 69 évvel később a Giro d’Italia nézőközönségének is ugyanazt jelenti (Fotók: Getty Images)
A legendák velünk élnek: Gino Bartali és Fausto Coppi (jobbra) 1952-ben készült ikonikus fotója 69 évvel később a Giro d’Italia nézőközönségének is ugyanazt jelenti (Fotók: Getty Images)
A legendák velünk élnek: Gino Bartali és Fausto Coppi (jobbra) 1952-ben készült ikonikus fotója 69 évvel később a Giro d’Italia nézőközönségének is ugyanazt jelenti (Fotók: Getty Images)

 

A francia hősökre csaknem kétszer annyi külföldi nagymenő jut a Tour de France históriás könyvének aranyszegélyű lapjain, míg a Vuelta a Espanán nagyjából fele-fele a spanyol és a más nemzetbeli klasszisok aránya. A Giro d'Italia panteonjában ellenben az olasz a hivatalos nyelv. A körverseny fejlődéstörténete alapvetően a viadal nemzeti jellegét erősítette (az eddigi 104 Giróból 69-et nyert meg hazai induló), s bár a hetvenes-nyolcvanas években volt egy nemzetközibb korszak (1971 és 1980 között tízből hétszer, 1981 és 1990 között tízből ötször lett külföldi versenyzőé a rózsaszín trikó), az olasz háromhetes csak a kétezres évek második felében szűnt meg (nyílt) házibajnokságként működni.

Alfredo Binda, a jéghideg profi
Alfredo Binda, a jéghideg profi

A Giro ikonikus bajnokai – többségükben – olaszok, ám egyáltalán nem egyformák. Van köztük mindenféle: önsanyargató aszkéta és jéghideg technokrata éppúgy, mint önzetlen humanista vagy bohém hedonista. Van közöttük olyan, aki a vakolókanalat cserélte kerékpárkormányra, a másikról csak a halála után derült ki, hogy több száz zsidó életét mentette meg a második világháború alatt. A harmadiknak a szerelmi életéről még a pápa is véleményt formált, a negyediket pedig nemhogy az ellenfelei, de a tüdőgyulladás sem tudta megállítani...

A Giro első igazi sztárja a körversenyt (hármas holtversenyben) máig a legtöbbször megnyerő Alfredo Binda volt, más kérdés, hogy a korabeli közönség nem díjazta az 1902-ben született bajnok személyiségét. Az ötszörös (1925, 1927, 1928, 1929, 1933) Giro-győztes túlzott precizitása zavaróan hatott, főleg, mert a mindenkor tökéletességre törekvő „jéghideg profi” Bindából a rajongók hiányolni vélték a lelket, a szenvedélyt. Meg aztán a 17 éves koráig a kenyerét vakolóinasként kereső bringás a sikerek és a pénz hatására elkezdett „urizálni”: az utolsó divat szerint öltözött, a legjobb autókat vásárolta meg, a legdrágább ételeket ette, s látszólag megfeledkezett arról, honnan indult. A külsőségek ellenére azonban Binda igazi perfekcionistaként versenyzett. Egy ízben állítólag úgy tudott félórás előnnyel szakaszt nyerni egy 158 kilométeres magányos szökés végén a Lombardiai körversenyen, hogy tekerés közben 28 darab, a kormányon feltört nyers tojást fogyasztott el. Rendszeresen feltérképezte az útvonalat, előre kijelölt pontokon hajtotta végre a támadásait, tudatosan védte a kerékpárját a rossz minőségű utakon, sőt a mezőnyben csapattársai gyűrűjében haladva magát is óvta a széltől, a bukástól és az ellenfelektől. Mindez ma már szokványos, csaknem 95 évvel ezelőtt viszont különc viselkedésként hatott.

A francia hősökre csaknem kétszer annyi külföldi nagymenő jut a Tour de France históriás könyvének aranyszegélyű lapjain, míg a Vuelta a Espanán nagyjából fele-fele a spanyol és a más nemzetbeli klasszisok aránya. A Giro d'Italia panteonjában ellenben az olasz a hivatalos nyelv. A körverseny fejlődéstörténete alapvetően a viadal nemzeti jellegét erősítette (az eddigi 104 Giróból 69-et nyert meg hazai induló), s bár a hetvenes-nyolcvanas években volt egy nemzetközibb korszak (1971 és 1980 között tízből hétszer, 1981 és 1990 között tízből ötször lett külföldi versenyzőé a rózsaszín trikó), az olasz háromhetes csak a kétezres évek második felében szűnt meg (nyílt) házibajnokságként működni.

A Giro ikonikus bajnokai – többségükben – olaszok, ám egyáltalán nem egyformák. Van köztük mindenféle: önsanyargató aszkéta és jéghideg technokrata éppúgy, mint önzetlen humanista vagy bohém hedonista. Van közöttük olyan, aki a vakolókanalat cserélte kerékpárkormányra, a másikról csak a halála után derült ki, hogy több száz zsidó életét mentette meg a második világháború alatt. A harmadiknak a szerelmi életéről még a pápa is véleményt formált, a negyediket pedig nemhogy az ellenfelei, de a tüdőgyulladás sem tudta megállítani...A Giro első igazi sztárja a körversenyt (hármas holtversenyben) máig a legtöbbször megnyerő Alfredo Binda volt, más kérdés, hogy a korabeli közönség nem díjazta az 1902-ben született bajnok személyiségét. Az ötszörös (1925, 1927, 1928, 1929, 1933) Giro-győztes túlzott precizitása zavaróan hatott, főleg, mert a mindenkor tökéletességre törekvő „jéghideg profi” Bindából a rajongók hiányolni vélték a lelket, a szenvedélyt. Meg aztán a 17 éves koráig a kenyerét vakolóinasként kereső bringás a sikerek és a pénz hatására elkezdett „urizálni”: az utolsó divat szerint öltözött, a legjobb autókat vásárolta meg, a legdrágább ételeket ette, s látszólag megfeledkezett arról, honnan indult. A külsőségek ellenére azonban Binda igazi perfekcionistaként versenyzett. Egy ízben állítólag úgy tudott félórás előnnyel szakaszt nyerni egy 158 kilométeres magányos szökés végén a Lombardiai körversenyen, hogy tekerés közben 28 darab, a kormányon feltört nyers tojást fogyasztott el. Rendszeresen feltérképezte az útvonalat, előre kijelölt pontokon hajtotta végre a támadásait, tudatosan védte a kerékpárját a rossz minőségű utakon, sőt a mezőnyben csapattársai gyűrűjében haladva magát is óvta a széltől, a bukástól és az ellenfelektől. Mindez ma már szokványos, csaknem 95 évvel ezelőtt viszont különc viselkedésként hatott.

Bindát persze egyáltalán nem izgatta, hogy mit gondolnak, pláne mit mondanak róla. Csak ment, ment és nyert. 41 szakaszsikerével egészen 2003-ig ő volt az Olasz körverseny legeredményesebbje, és az összetett versenyben sem vezetett nála több napon (65) keresztül más versenyző, csak Eddy Merckx (78). A Hegyek urának („Il Signore della Montagna”) becézett sportoló klasszisáról azonban nem a győzelmei, hanem az 1930-as Olasz körversenyről való kényszerű távolmaradása árul el talán a legtöbbet. Történt, hogy a szervező La Gazzetta dello Sport még a verseny kezdete előtt felajánlotta az összetett győztesének járó teljes, 22 500 lírás pénzdíjat a címvédő csapata, a Legnano vezetőségének, ha Bindát kihúzza a rajtlistáról, mondván, az egyeduralkodó bajnok eladhatatlanná teszi a Girót. A megállapodást titoktartás övezte – Binda is csak az újságból értesült arról, hogy nem indul...

Sokáig az is titok volt, hogy a negyvenes-ötvenes évek menője, Gino Bartali milyen szerepet játszott a második világháború alatt az olasz antifasiszta mozgalomban. Bartali a családjának is csak idős korában beszélt a tevékenységéről, a nyilvánosság pedig a 2000 májusában bekövetkezett halálát követően értesült a részletekről, bár ha előbb derülnek ki, akkor sem biztos, hogy Bartali hagyja magát heroizálni. „Nem, nem vagyok hős  – határozta meg saját erkölcsi koordinátáját –, a hősök azok, akik szenvedtek. Én csak egy biciklista vagyok.”  Az ellenálláshoz csatlakozva futárként tevékenykedett, és kerékpárjával – a kormányába és vázába rejtve – szállított üzeneteket, fényképeket és hamisított okmányokat, mikor mire volt szükség. Mindezt edzésnek álcázva. Kutatások szerint nyolcszáz zsidó megmentését segítette, miközben végig fennállt a lebukás veszélye. Tettéért (posztumusz) megkapta a Világ Népeinek Igaza kitüntetést.

A szilárd jellemű Gino Bartali „tankol” az 1940-es Giro Auronzo–Bassano szakaszán
A szilárd jellemű Gino Bartali „tankol” az 1940-es Giro Auronzo–Bassano szakaszán


De Bartali akkor is fantasztikus volt, amikor nem életet mentett, „csak” versenyzett. Egy kerékpárműhely kisinasaként került szoros kapcsolatba a kétkerekű járgánnyal 13 éves korában, de született tehetségéről mindent elárul, hogy 1936-ban, mindössze 22 esztendősen már Girót nyert. 1937-ben címet védett, sőt a háború után képes volt a legmagasabb szintre visszatérni, és tíz évvel első sikerét követően újból megnyerni az Olasz körversenyt. (Ugyanezt a bravúrt vitte véghez a Tour de France-on, amelyen 1938 után 1948-ban ismételt.) A hithű katolikus Gino (sokan ezért csak Jámbornak becézték) legnagyobb ellenfelének honfitársa, Fausto Coppi számított, aki csak sikereiben és pompás képességeiben hasonlított firenzei riválisára – minden másban éppen az ellentettje volt a konzervatív, erkölcsös életű, szilárd jellemű sportolónak. A piemonti Castellaniában született ötgyermekes családba, anyja és apja nem tudott megegyezni a nevén, ezért végül Angelo-Faustóként anyakönyvezték, s ugyan a sportoló később csak az Angelót használta, életviteléhez jobban passzolt az ördögi megkísértés szimbólumaként elhíresült keresztnév. A 13 évesen az iskolapad helyett hentesinasként dolgozó, két évvel később viszont már kerékpárversenyt nyerő (20 líra és egy szendvics volt akkor az első díj) Coppi felnőttként laza erkölcsök szerint élt, szívesen mulatott és csak úgy falta a nőket. Az ötvenes években házasságtörő kapcsolatba bonyolódott (nős férfiként beleszeretett egy férjes asszonyba), amit még XII. Piusz pápa is nehezményezett – ennek fé­nyében kissé blaszfémikus a La Gazzetta 1939-es jellemzése, amely szerint Coppit „az Isten is kerékpározónak teremtette.”   


Az öt évvel fiatalabb Coppi egész életében különmeccset vívott Bartalival, s kétségtelen, hogy kettejük közül ő volt a sikeresebb. Ötszörös Giro-győztesként (1940, 1947, 1949, 1952, 1953), kétszeres Tour-bajnokként, nagyszerű hegyimenőként      („Úgy mászik hegyre, ahogy a festő festi az akvarellt – minden látható erőlködés nélkül” – áradozott róla versenytársa, André Leducq) sorra aratta le a babérokat, és minden alkalmat megragadott, hogy Bartali előtt végezhessen. Egymás elleni csatározásuk talán legszégyenteljesebb mozzanata az 1948-as világbajnokság mezőnyversenyén történt, amikor is inkább egyikük sem reagált a későbbi győzes belga ellenfél akciójára, nehogy azzal a másikat segítse győzelemhez. Végül mindketten feladták a versenyt „anélkül, hogy egy szót is váltottunk volna egymással, nem is voltunk valami büszkék magunkra” – mondta később Coppi, aki 1960-ban hunyt el egy afrikai versenyen elkapott maláriafertőzés következtében.

Fausto Coppi, a nagyvilági playboy
Fausto Coppi, a nagyvilági playboy


Érdekesség, hogy ugyan a két versenyző, amikor csak lehetett, egymás vérét szívta, ehhez képest a legismertebb fotó kettejükről az 1952-es Tour de France-on készült, amint az egyikük átadja a másiknak a vizeskulacsát. Hogy ki segített kinek, azt sokáig jótékony homály fedte, mígnem a kép szerzői jogát birtokló ügynökség egy nyilatkozatban elárulta, hogy valójában megrendezett jelenetről volt szó, és nem is kulacsot, hanem ásványvizes üveget szorongatnak a fénykép szereplői – a látszat kedvéért. A ma már ellenőrizhetetlen háttérsztori szerint Bartali előző nap tényleg adott a vizéből Coppinak, ám erről nem készült képi dokumentáció, márpedig a megosztott olasz szurkolóknak mi sem hatott megnyugtatóbb üzenetként, mint az egymást segítő két honfitárs-rivális fotója.

Hát megkapták...

(A következő részben: Ott lehettek volna? – a Giróról lemaradó magyarok)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. április 9-i lapszámában jelent meg.)

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik