Megismerni, megérteni, megbékélni – Hosszú Kávé Steigervald Krisztiánnal

– Mindketten az X generációhoz tartozunk, mindketten sportoltunk gyerekkorunkban, így mindkettőnknek természetes volt, hogy amit az edző mond, azt meg kell csinálni. Mára köztünk élnek további generációk tagjai, például a jelenleg legfiatalabbak, az alfások – velük már másként kell bánni. Miért?     
– Szögezzük le: a generáció nem egy doboz, nem egy személyiségjegy. A generációkat helikopter-nézőpontból figyeljük, vagyis nagyon magasról lenézünk a társadalomra, s amit onnan mond a generációkutató, az nagyjából igaz – de nem mindenkire. Az X generáció tagjai, vagyis azok, akik 1965 és 1980 között születtek, azt tanulták meg, hogy nemcsak a családon belül, de a társadalomban is egy poroszos és hierarchikus viszony a jellemző, s ebbe beletartozott az is, ha rosszul teljesítettem az edzésen, azt az edző elég egyértelműen kifejezte – akár fizikailag is. Mára viszont nemhogy azt nem viselném el, hogy az edző megüti a gyerekeimet, akkor is szólnék, ha csak csúnyán nézne rájuk.

– Mi változott?     
– „Telefonalapú” gyerekkoruk volt az 1995 után születetteknek, a 2010 utániak pedig már a teljes digitalizációban nőttek fel. Megváltoztak a válaszreakciók, megváltozott a nevelés, másfajta szülői akciók és reakciók vannak, de ezekhez még nincsen meg az eszköztár, tudjuk, mit nem szabad csinálni, de azt már nem feltétlenül, mit is csináljuk helyette.

– Ezt a részét értem, azt már kevésbé, hogy mi, ikszesek, vagyis a szülők miért változtunk, hiszen mi nem így nevelkedtünk, akkortájt más volt az elfogadott norma.     
– Olyan globális kultúraváltás történt a kilencvenes évek végén, kétezres évek elején, amely túlmutat az egyénen – ehhez csak adalékként jött hozzá, hogy ömlik ránk az információ: sok olyan eljut az átlagemberhez, amely korábban csak a kiválasztottakhoz ért el, ez pedig sok mindent megváltoztatott. A kilencvenes évektől tudjuk, mert kutatásokkal már alá is tudjuk támasztani, hogy a gyerek idegrendszere más, mint a felnőtté. Régen azt mondták, a gyerek nem más, mint egy kis felnőtt, ugyanúgy kell bánni vele. Már tudjuk, hogy ez nem így van.

– Mindez kihat a sport világára is?     
– Nő a várható életkor, mi vagyunk az a generáció, amely már rájött arra, hogy tovább élhet, mint a nagyszülei – sok mindent mondhatnék példaként, tömören viszont csak annyit, hogy olyan mértékű a változás az életünkben, hogy mi, szülők ráébredtünk: amit gyerekkorunkban kaptunk, már nem akarjuk, nem tudjuk továbbadni, és keressük, mit csináljunk helyette. Itt jönnek be a hibák, ilyen például a túlféltés, így jelennek meg az úgynevezett curlingszülők, akik mindent elsöpörnek a gyerek körül azért, hogy ne találkozzon semmi rossz élménnyel – nyilvánvaló, hogy ezzel sem teszünk jót.

– Egy ilyen burokban nevelkedő gyereket hogyan készíthet fel az edző a mindennapokban arra, hogy később, mondjuk, sikeres is legyen egy versenyen?     
– A kérdés jó, viszont van benne egy hiba: a gyerek nem burokban nevelkedik – ez az új norma. El kell fogadnunk, hogy mindenkinek az a normális, amibe beleszületik. Az újszülött nem tud válogatni, egy gyerek nem tudja elképzelni, a szüleinek gyerekként mi volt a norma, mert egyetlen másodpercig sem élt abban a társadalomban. Amit az életed első három évében tapasztalsz, az lesz neked a normális. Ez nem döntés kérdése, nem viselkedést tanul ilyenkor a gyerek: ez az idegrendszer válaszreakciója mindarra, ami körülveszi. Amikor mi voltunk gyerekek, az apánk keveset volt otthon, ő dolgozott, a felfogás az volt, hogy az anya legyen otthon. Apai mintaként állt előttünk a tanárunk, az edzőnk, de a főnökünk is a munkahelyen – mindannyiuknak volt tekintélye. Az elmúlt huszonöt–harminc évben viszont az apák emocionálisan is bekerültek a családba, átvettek bizonyos szerepeket az anyáktól is, vagyis a mostani gyerekek már teljesen másként látnak egy apát, ehhez alkalmazkodik az idegrendszerük is. Ha egy ilyen közegből elmennek, mondjuk, egy edzésre, egyszerűen nem értik az edzői viselkedést, logikus reakciójuk, hogy „én itt nem érzem jól magam, nem jövök többet”.

– Na de a sikerhez vezető úton, a sikerhez mégiscsak kellenek edzői utasítások, még akár az edzői szigor is, nem?     
– Mire felnőtt lesz egy versenyző, az edző már megtaníthatja neki, hogy ha néha felemeli a hangját, azt nem azért teszi, mert gonosz, így kezdeni viszont nem lehet, az első években változtatni kell az edzői kommunikáción. Minket még akár motivált is, ha kiabált az edző, most viszont már a küzdési stratégiában is segítséget kell adnia egy edzőnek, el kell mondania, mi miért történik, hiszen a gyerek úgy élte meg az első éveit, hogy a szülei igyekeztek megóvni minden rossztól.

– Őszintén kérdezem: ez normális…?     
– Megismerés, megértés, megbékélés – ez a három „meg”, ezek a fontosak, és nincs köztük a megoldás. Kínlódunk, mert nincsenek eszközeink, átestünk a ló másik oldalára, de ez az evolúció során nagyon gyakran megtörténik. Az emberi agy duális, egy gyerek nem tudja, mi a kint, amíg meg nem tanulja, mi a bent, nem tudja az egyet, amíg nem tanulja meg a kettőt. Így vagyunk teremtve, nem tudunk rögtön ráülni a lóra, a tökéletesre, csak azt mondani, ez nem jó, s ilyenkor esünk át a másik oldalra.

– Régen a sport egyfajta kiváltság volt, lehetőség arra, hogy olyasmit is megtapasztaljon egy fiatal, amit sok vele egykorú nem – mára inkább jelent lemondást, ha valaki versenyszerűen sportol.     
– Régen a hiány határozta meg az életünket, ma már a bőség, de arról nem az újszülöttek döntöttek, hogy bőségben akarnak élni, ők ezt kapták. Mi egy hetet vártunk arra, hogy újra lássuk a Futrinka utcát az egyetlen tévécsatornán, de az egész életünk a várakozásról szólt: vártunk éveket a telefonra, az autóra, arra, hogy a munkahelyünkön előrébb jussunk. Ma egy fiatal nem vár semmire, egy telefont például azonnal megkap – ha azt mondja neki egy edző, hogy ha keményen dolgozol, négy-öt év múlva sikeres lehetsz, vajon mit csinál?! Eljön onnan, hiszen nincs mintája, nem tanulta meg, mi az a kitartás, az ő idegrendszere egy másik világhoz alkalmazkodott.

– Ezért érezzük azt is, hogy a gyerekeink már kevésbé türelmesek?     
– A mi dolgunk a megértés, s nem a megítélés. Ha megértünk, csak akkor van, akkor lehet valódi eszközünk. A kommunikáció mára nem lineáris: az írás és olvasás lineáris gondolkodást eredményez, ám ha egy internetalapú audiovizuális makrókörnyezetben nősz fel, az már egy másfajta kommunikációt alakít ki. Ha a gyerek kérdésére elmagyarázod, mit és miért kell csinálni az edzésen, a többségük megcsinálja – nem rosszabbak a fiatalok, csak mások, mint mi voltunk, így aztán másként is motiválhatók.

– Tisztul a kép, de azért ott motoszkál bennem a kérdés: engem, az ikszest, a szülőt, ki ért meg?     
– Hogyan értse meg a gyerek az ikszest, amikor egy percig sem élt abban a korszakban? Mi éltünk a poroszos rendszerben és élünk a digitalizáció korában is, ők csak az egyikben. Az agy rugalmassága megengedi, hogy megtanulj új dolgokat, s ha megtanultad, tudod módosítani a reakcióidat is. Az 1995 után születettek nem értik, mi az, hogy lassú világ, az ő idegrendszerük arra épül rá, hogy azonnal történik minden, persze hogy nem találják a helyüket abban a rendszerben, amelyben az edző azt mondja, a munkájuknak csak évek múltán lesz eredménye. De ne a hibát keressük rajtuk-bennük: a megértés a fontos, az, hogy tudjunk hozzájuk kapcsolódni, ha mindig csak minősítjük, amit csinálnak, az nem közelebb hoz minket egymáshoz, éppen ellenkezőleg, eltávolít.

– Vagyis az edzőkön, a szülőkön nagy a felelősség – egyszerűsítve mindezt: ha nem változtatunk, ha nem alkalmazkodunk, ha nem értünk meg, az magával hozhatja, hogy a jövőben jóval kevesebb lesz a magyar sportsiker?     
– Szerintem igen. Ezért érzem missziómnak, hogy a sportban is segítsek generációkutatóként, hiszen a szakmai, a pszichológiai és több más terület mellett ez is tud adni egy olyan pluszeszközt a magyar sportnak, amely a jövőbeli sikereket segítheti: érdemes az edzőknek megváltoztatni a kommunikációt, kell a megértés, s nem azért, hogy a gyerek irányítson, hanem azért, mert az ő idegrendszere másként tudja befogadni az információt – nem jobban, nem rosszabbul, másképpen.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. április 11-i lapszámában jelent meg.)