Az első 100-szorosok, 1. rész: góllal jubilált és búcsúzott az Aranycsapat csillaga, Bozsik József

Merthogy csak 2002 májusában döntött úgy a Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ), hogy az 1956. február 29-én Bejrútban játszott Libanon–Magyarország (1:4, Bozsik kezdőként 60 percet játszott) találkozót – ami addig Libanon–Budapest-válogatott összecsapásként szerepelt a krónikákban, de persze valójában az A-válogatottunk lépett rajta pályára – hivatalos mérkőzésnek ismeri el. Így amikor 1978-ban elhunyt Bozsik József, nem tudhatta, hogy nem 100-szoros, hanem 101-szeres válogatottként vonult vissza a nemzeti csapattól 1962. április 18-án. Persze így is ő futballtörténetünk első 100-szoros válogatottja, és kuriózum, hogy a jubileumi és történelmi mérkőzése egyben a búcsúmeccse is volt, 36 és fél évesen.

Nem gálamérkőzés volt ez a szó szoros értelmében, amelyet szándékosan a már aktív játékosként is legendás labdarúgó 100. válogatottságára szerveztek volna, de tény, hogy ellenfélnek a korszak egyik kiemelkedő csapatát, Uruguayt hívta meg a szövetség. A kétszeres világbajnok, kétszeres olimpiai bajnok, akkor tízszeres (azóta már 15-szörös) Copa América-győztes uruguayi válogatott először lépett pályára Magyarországon, azóta is csak egyszer, a Puskás Aréna 2019-es nyitómeccsén. Ugyanakkor Baróti Lajos azzal indokolta Uruguay meghívását, hogy tökéletes felkészülési ellenfél lesz a másfél hónappal később kezdődő chilei világbajnokság előtt.

Nem teljesen egyértelmű, hogy játszott volna-e Bozsik ezen a meccsen, ha nem a 100. válogatottsága következik, és hogy ez tervezetten búcsúmeccs volt-e. Sebes Gusztáv, az Aranycsapat szövetségi kapitánya Örömök és csalódások című, egyébként hazugságoktól hemzsegő önéletrajzi könyvében azt írta erről: „Megkerestem a szövetségi kapitányt, kértem, hogy a harminchét éves Bozsik Józsefet állítsa be a válogatott csapatba, mert ezzel eléri a 100. válogatottságát. Örömmel tett eleget kérésemnek. Az MLSZ elnöksége is egyetértett kérésemmel, Bozsik József pedig úgy hálálta meg a szakemberek jóindulatát, hogy ő lőtte az egy gólt, amellyel 1:1-es eredményt ért el a válogatott csapatunk. A jól sikerült mérkőzés után Bozsik József csapatánál és az MLSZ-nél is bejelentette visszavonulását. Tisztában volt azzal, hogy ennél szebben, ennél jobban nem búcsúzhat.”      

Valójában persze aligha szorult az MLSZ-vezetők „jóindulatára” Bozsik, Sebes itt alighanem a saját érdemeit akarta kidomborítani, hiszen az ezt megelőző válogatott mérkőzéseken is folyamatosan játszott a klasszis fedezet, legalábbis 1961 őszén mind az öt válogatott meccsen szerepelt, igaz, azelőtt legutóbb 1959 novemberében. Talán már 1961 őszén tudatosan készült arra az MLSZ, hogy 100-szoros válogatottat „csináljon” belőle? Nincs biztos válasz. Kő András Bozsik című híres könyvé­ben Németh Gyula, a Népsport újságírója így emlékezett vissza: „Pályafutásának utolsó éveiben egy tucatszor mellőzték, azt mondták, csak húsz perceket futballozik. Igen, de ezalatt többet tett, mint sokan, akik kilencven percig szaladgáltak a pályán. Két-három olyan labdát adott, amelyet csak be kellett lőni a kapuba.”     

Az Uruguay elleni mérkőzésre „borús, de igen szép tavaszias időben” került sor, a Népsport-tudósítás további részeiből pedig kiderül: „A 100. válogatottságát ünneplő Bozsik nagy nyugalommal készülődött, Uruguay együttese egészen fél 7-ig szemlélte a Tatabánya–Újpesti Dózsa ifjúsági mérkőzést. A vendégcsapat öltözőjének az ajtajára kiírták az összeállítást. Ez az újítás nagyon tetszett az újságíróknak (…) A két himnusz elhangzása után Bozsik Józsefet ünnepelték. Az MLSZ részéről Barcs Sándor elnök köszöntötte a jubiláló játékost, és átnyújtotta neki az MLSZ aranyjelvényét, játékostársai nevében pedig Grosics Gyula és Solymosi Ernő gratulált a százszoros magyar válogatottnak. Bozsik József meghatottan köszönte meg az ünneplést. Ezután megkezdődött a nagy küzdelem.”     
A legendás fedezet ezúttal nem a szokott posztján, hanem jobbösszekötőként kapott szerepet a sérült Göröcs János helyén. És gólt is szerzett, ő egyenlített a 65. percben, kialakítva az 1:1-es végeredményt. De még milyen gólt! „A 65. percben Sipos szerezte meg a labdát, Rákosi a kapu felé törő Bozsikot szöktette, Bozsik két csellel a kapura tört. Nem tudták akadályozni, s mintegy nyolc méterről félmagasan a kapu jobb oldalába lőtt” – írta a Népsport, majd így értékelte a játékát: „Méltóképpen ünnepelte századik válogatottságát. A magyar csapat nagy erőssége, a mezőnyben sokat mozgott, kitűnő labdákat adott.”

Maga Bozsik így nyilatkozott a sportnapilapnak: „Végtelenül boldog vagyok, hogy nagy ünnepemet úgy sikerült emlékezetessé tennem, ahogyan reméltem.”     

A Népsport másnapi számában Németh Gyula jegyzetet szentelt Bozsiknak, és ebből az derül ki – Sebes Gusztávot cáfolva –, hogy a meccs utáni visszavonulás előre el volt döntve. „Szívrepesve várta ezt a napot, s most mégis olyan furcsa, hogy – itt van. Nem tud maradéktalanul örülni. Amikor belépett a Népstadion öltözőjébe, úgy érezte, mintha mellbe vágták volna. A szíve sebesebben vert, s valami szorongás fojtogatta a torkát. Leült a padra, a 8-as számú mez mellé. Megfordította, és egy ideig tűnődve nézte a nemzeti színű mezt, amelyet most századszor ölt magára. »Aztán nyugodtan, ne idegeskedj, fiam!« – bökte oldalba Sándor Karcsi. (…) A magyar válogatott csapatkapitánya szerda este a kivilágított Népstadionban, az Uruguay elleni mérkőzésen is úgy búcsúzott a magyar közönségtől, hogy ízelítőt adott abból a tudásból, amelynek birtokában ily magasra tört. Az ünnepi játék, a századik mérkőzés véget ért. Amikor alakját elnyelte a játékosbejáró, a zúgó tapsvihar után néhol egy-egy sóhaj is felszakadt. Nem csoda, hiszen valóban fájdalmas, hogy ez a nagy játékosegyéniség lelép a porondról. Szívből köszöntünk, Cucu! Gratulálunk, de – nem búcsúzunk. A játékteret ugyan felcseréled az edzői kispaddal, de a magyar labdarúgás családjához hű maradsz.”     

Történelmietlen felvetés, de talán érdemes eljátszani a gondolattal, hogy ha nincs 1956, és Puskás Ferenc, a válogatott akkori csapatkapitánya nem marad külföldön, valószínűleg ő ért volna el először a 100-as határhoz. Bár másfél évvel fiatalabb volt Bozsiknál, utolsó válogatott meccsén, 1956. október 14-én 85-szörös válogatott volt (pontosabban: úgy tudta, 84-szeres, neki is utólag számították be Libanont), míg Bozsik 79-szeres (78-nak tudván). És Grosics Gyula, az Aranycsapat 86 válogatottságig jutó kapusa is többször emlegette idős korában, hogy ő érhetett volna el először a 100-as mérföldkőhöz, ha 1955-ben nem tiltják el indokolatlanul, ami miatt 1954 novembere és 1956 szeptembere között csaknem két évet ki kellett hagynia. Ez idő alatt 20 mérkőzést játszott nemzeti csapatunk, vagyis ha ezekből csak 14-en véd, ő futott volna be elsőként.

 (A következő részben: Anglia – Billy Wright)     

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. január 17-i lapszámában jelent meg.)