Róma, az örök szerelem – Claudio Ranieri-sorozat, 4. rész

Ismerjük Pozsgay Imre híres mondását, miszerint a hála nem politikai kategória – de Claudio Ranieri példája megmutatja, hogy nem is „futballkategória”. Azok után, hogy – miként sorozatunk harmadik részében taglaltuk – 2016-ban csodát téve megnyerte a kis Leicester Cityvel a Premier League-et, úgy véljük, a minimum az lett volna, hogy élethosszig tartó szerződést kap az angol klubtól, elnevezik róla a hosszú oldali lelátót, és elkezdik faragni a szobrát a stadion bejáratához. Ehelyett a következő idény közepén, 2017. február 23-án kirúgták… Negyvenöt nappal azután, hogy a FIFA megválasztotta 2016-ban a világ legjobb edzőjének. Mert az immár a nemzetközi porondon is szereplő csapat csak a 14. helyen állt a bajnokságban. Pedig közben a BL-ben újoncként bejutott a legjobb 16 közé, de a Sevilla elleni nyolcaddöntő első meccse (1–2) után a rangidős játékosok találkoztak Vichai Srivaddhanaprabhával, a Leicester City elnökével, és az „összejövetel” megpecsételte Ranieri sorsát (bár Craig Shakespeare megbízott menedzser és a futballisták tagadták, hogy lázadás vezetett volna Ranieri menesztéséhez). A televíziós szakértőként dolgozó korábbi világklasszis csatár, Gary Lineker „pánikdöntésnek” nevezte az intézkedést, s azt mondta, még könnyeket is hullatott a hír hallatán. Mint valószínűleg sok Leicester-szurkoló, gondolhatjuk ezt abból is, hogy a BL-visszavágó 65. percében az akkor 65 éves Ranierit támogató fáklyákat és transzparenseket tartottak a magasba „Grazie Claudio” üzenettel.

Mindenesetre ez lehetőséget teremtett arra, hogy a Nantes-nál és a Fulhamnél tett rövid, jobbára sikertelen próbálkozás után visszatérjen szülővárosa és álmai klubjához, az AS Romához. Mint sorozatunk első részében olvashatták, játékosként mindössze hat mérkőzés adatott meg neki a „farkasok” bordó-sárga mezében, edzőként azonban háromszor is szolgálta az együttest. 

Első ízben 2009 és 2011 között, amikor ezekkel a szavakkal foglalta el a kispadot: „Az, hogy a szülővárosom csapatát vezethetem, életem egyik legnagyobb megtiszteltetése. Ez több, mint munka – ez szerelem, kötelesség és büszkeség egyszerre. Mi, rómaiak kissé túlzásba visszük a dolgokat. Teljes szívünkből szeretjük a városunkat, és büszkék vagyunk arra, hogy Rómában születtünk. Van egy mondás: a Romáról nem beszélni, hanem szeretni kell.”     

Luciano Spallettit váltotta a poszton, és az előző idényben a hatodik helyen végző együttes játéka látványosan javult, 23 mérkőzéses veretlenségi sorozatot produkált, és áprilisban az Intert is legyőzve az utolsó fordulókig harcban maradt a bajnoki címért. A Lazio elleni derbin 0–1-es félidő után a szurkolók legnagyobb döbbenetére lecserélte a két klubikont, Francesco Tottit és Daniele De Rossit – de a Roma fordított és 2–1-re nyert. A sajtó zseniális húzásnak nevezte, Ranieri pedig így nyilatkozott: „Egy edzőnek néha kemény döntéseket kell hoznia. Tudtam, hogy fájni fog, de a csapat érdeke mindennél fontosabb.”     

Végül a Roma hajszállal maradt le a bajnoki címről, az Inter duplázott, és a Coppa Italia döntőjében is a milánóiak győztek. Ranieri azonban hős lett. 

A következő idényben (2010–2011) azonban hullámzóan teljesített a csapat, Ranieri és Totti között is feszültség támadt a rotáció és a taktika miatt. Bár az együttes időnként magára talált, a gyenge szereplés végül Ranieri lemondásához vezetett 2011 februárjában. „A Roma mindig a szívem csücske marad, de most eljött az idő, hogy átadjam a helyem. A klub érdekében döntöttem így, hiszen néha új hangra van szükség” – mondta.

De 2019. március 8-án, amikor a Roma válságba került, ismét Ranierit hívta segítségül, aki Eusebio Di Francescót váltotta. Bár csak az idény végéig szólt a megbízatása, a klubnak és a szurkolóknak egyfajta lelki gyógyírt jelentett, hogy elvállalta a feladatot. „Amikor a Roma hív, nem lehet nemet mondani. Ez a klub az életem része, és mindig készen állok segíteni, ha szükség van rám” – mondta másodszori bemutatásakor.

Rövid idő alatt rendet tett az öltözőben, a csapat védekezése stabilabb lett, és bár a Bajnokok Ligája-indulás végül nem jött össze, a légkör sokkal jobb lett. Ezekkel a szavakkal köszönt el: „Nem vagyok varázsló, de sohasem adom fel. Mindig a végsőkig küzdök, és büszke vagyok arra, amit ez a csapat elért. A Roma mindig az otthonom lesz.”      

Kevesen gondolták, talán őt magát is beleértve, hogy lesz ő még a „farkasok” edzője. Öt évvel később, immár 73 évesen, 2024 novemberében. A Roma ismét bajban volt, Daniele De Rossi előző idénybeli edzői lendülete kifulladt, az őt váltó horvát Ivan Juric pedig maga volt a katasztrófa, tizenkét meccsből csak négyet nyert meg, így távoznia kellett. Ranierinek nemcsak a jól ismert kötődése volt kiváló ajánlólevél, hanem a Cagliarinál 2023 januárja és 2024 májusa között végzett nagyszerű munkája is, amely során előbb feljuttatta a szárdokat a Serie A-ba, majd sikeresen benn is tartotta. Az idény végéhez közeledve azonban közölte, hogy a Cagliari lesz pályafutása utolsó csapata, más klubnál már nem kíván állást vállalni, legfeljebb a válogatottnál. Utolsó meccsén a Cagliari közönsége álló ovációval ünnepelte, és mindenhol összegezték a pályafutását. A statisztikák között szemet szúrt, hogy ez a Fiorentina elleni találkozó volt a 912. meccse edzőként az öt nagy elitligában, nála több ilyen mérkőzése (988) csak Arsene Wengernek volt. Ám a dalnak még nem volt vége, hiszen a nyugdíjas éveket gyorsan félbeszakította a novemberi felkérés. Ranieri először meglepődött, de nem tudott ellenállni: „Hat hónapja azt hittem, végleg visszavonulok, de amikor a Roma hív, az ember nem gondolkodik sokat. Ez a klub a véremben van. Gyerekként a Curva Sudban álltam, a Romának szurkoltam. Az, hogy később játékos, majd edző lehettem itt, maga a csoda. Ez a klub a családom, a városom, az identitásom része. A Roma most nehéz időszakon megy keresztül, de hiszem, hogy a klub karaktere, a szurkolók szenvedélye és a város ereje újra felemeli a csapatot. Az én feladatom, hogy ezt a hitet visszaadjam mindenkinek” – vallotta egy interjúban.

A klub már akkor bejelentette, hogy Ranieri az idény végéig vezetőedzőként dolgozik, majd tanácsadói pozícióba lép, amelyben a tulajdonosokat segíti minden sportügyben. Szimbolikus lépés: nemcsak a pályán, hanem a háttérben is számítanak rá.

Romokban lévő együttest vett át, amely a 12. helyen állt a bajnokságban. Harmadik római ciklusában Ranieri fő célja a stabilitás és a klubidentitás rekonstruálása volt. Nyugodtan kijelenthetjük: sikerrel járt. December közepe és május közepe között 19 mérkőzésen át tartó veretlenségi sorozatot épített fel a Roma, az utolsó 22 meccséből csak egyetlen vereséget szenvedett el, és ebből a 22 meccsből 16-ot megnyert. Hajszál híján odaért a Bajnokok Ligája-indulást jelentő negyedik helyre, egyetlen pont hiányzott hozzá, pedig a cél még nem is látszott, amikor átvette a munkát.

Claudio Ranieri három római ciklusa nem csupán szakmai történet, hanem egy életre szóló kötődés krónikája. Mindhárom alkalommal akkor tért vissza, amikor a klubnak leginkább szüksége volt rá – legyen szó bajnoki álmokról, válságkezelésről vagy identitáskeresésről.

„Nem az számít, hány gólt rúgsz, hanem hogy mennyire vagy csapat. A Roma ereje mindig is a közösségben, az összetartásban volt. Ha ez megvan, minden más jön magától” – összegzett búcsúzóul.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. július 12-i lapszámában jelent meg.)