Egyedülálló mestermű – Claudio Ranieri-sorozat, 3. rész
Előző részünk úgy zárult, hogy 2000 és 2014 között egymást érték a kudarcok az olasz mester pályafutásában, sokan biztosra vették, hogy csillaga leáldozóban van. A Leicester City ajánlatának elfogadása azonban gyökeres fordulatot hozott Claudio Ranieri életében: a „rókákkal” 2016-ban megnyert angol bajnoki cím a labdarúgás történetének egyik legnagyobb csodája, olyan örök szimbólum, mint Dávid győzelme Góliát fölött.
Olyannyira, hogy amikor azon a nyáron, a 2016-os Eb-n a magyar válogatott legyőzte az első csoportmeccsén Ausztriát 2–0-ra, a BBC egyik szakértője a lefújás után ezt a kérdést tette fel: „Vajon a magyarok nyomnak egy Leicestert?”
A párhuzam félreérthetetlen volt: addigra már mind szélesebb körben vált az East Midlands-i város csapatának felfoghatatlan diadala hasonlítási és hivatkozási alappá. 2016. május 2. óta ugyanis a világfutballban mindennek, ami meglepő, váratlan vagy elképzelhetetlen, a Leicester City a szinonimája.
Elit ligákat nem szoktak megnyerni kis- és középcsapatok. A 2015–2016-os idény végén Németországban és Franciaországban a Bayern München, illetve a Paris Saint-Germain sorozatban negyedszer, Olaszországban a Juventus egymás után ötödször lett bajnok, a spanyol liga 2004 és 2016 közötti tizenkét évadából pedig tizenegyet a Barcelona vagy a Real Madrid nyert meg. Angliában csak az hozott változatosságot, hogy a globális pénzpiaci befektetők klubvásárlási versenye révén sokkal több tehetős egyesület van, minden bajnokságnak öt-hat számításba vehető esélyes vág neki, köztük olyan óriások, mint az akkor még amerikai tőkével pumpált Manchester United, Arsenal, Liverpool trió, az orosz multimilliárdos, Roman Abramovics birtokában lévő Chelsea, valamint a közel-keleti olajbáró, Manszúr sejk által felvirágoztatott Manchester City. Ezen a lakomán a kicsiknek nem sok morzsa hullik az asztal alá.
Semmi, de semmi előjele nem volt annak, hogy a „rókák” történelmet írnak. Három évvel korábban, 2013 tavaszán még a másodosztály hatodik helyén végeztek, és a rájátszásban is alulmaradtak, nem jutottak fel. A következő évben már megnyerték a Championshipet, de Ranieri első ottani idényében (2014–2015) újoncként épphogy benn maradtak az élvonalban, csupán az utolsó előtti fordulóban vált matematikailag biztossá, végül a 14. helyen futottak be 38 meccsen szerzett 41 ponttal, ami megfelelt a realitásnak.
2015 nyarán a Manchester City 211, a Manchester United 146, a Liverpool 125, a Chelsea 90 millió eurót költött új játékosok vásárlására. A Leicester 49-et – ami persze szintén nem kevés más bajnokságok klubjainak kiadásaihoz mérve, de a csillagászati összegeket kitevő televíziós pénzdíjakat besöprő Premier League-ben ezzel csak a mezőny alsó felében foglalhatott helyet. Még szembetűnőbb a differencia, ha a klubok játékoskeretének piaci értékét hasonlítjuk össze: a mértékadó Transfermarkt összegzése alapján az idény előtt a Chelsea játékosainak összértéke 579, a Man. Cityé 452, az Arsenalé 408, a Man. Unitedé 374, a Liverpoolé 325 millió euró volt. A Leicester Cityé pedig 91 millió euró, és ezzel a húszcsapatos mezőnyben a 19. pozícióra volt jó, csupán a Bournemoutht előzte meg.
Kerete látszólag az elköltött 49 millió euró ellenére sem erősödött igazán. A három legnagyobb fogásnak a Mainztól 11 millióért érkező japán Okazaki Sindzsi, a Caentől 9 millióért szerződtetett, akkor még teljesen ismeretlen francia N’Golo Kanté és a 7 millióért az Atalantától hozott Yohan Benalouane számított, és az ő nevüket látva bizony kevesen tátották el a szájukat.
A Leicester Citynél azonban Ranieri, a játékosok és a közönség tökéletesen azonos hullámhosszra került. Ha a titok nyitják keressük, előtérbe kell helyeznünk a csapat rendkívül tudatos taktikai felkészítését. Ranieri a számtalan korábbi bukás után is hitt abban, amit az olasz mesterekhez hasonlóan ő is nagyon tud: a terület leszűkítését hátul, ezáltal szabad területek megnyitását elöl. „Az első taktikai értekezletek után láttam, hogy a játékosaim félnek az olasz harcmodortól, ezért elhatároztam, hogy a taktikáról alig-alig beszélek nekik, hagyom, hogy maguktól rájöjjenek: a befektetett munka és az intenzív futás meghozza a gyümölcsét” – nyilatkozta utóbb az edző a Corriere dello Sportnak. Ranieri azt használta ki, hogy a keretében tudhatott a liga tíz leggyorsabb labdarúgója közül ötöt (Jamie Vardy, Jeffrey Schlupp, Marc Albrighton, Ritchie De Laet, Wes Morgan).
A csapat alapjátéka a saját térfélen való labdaszerzésre, és a gyorsan indított ellentámadásra épült. Ehhez persze kellettek a technikás és a kevés kínálkozó lehetőséget maximális hatékonysággal kihasználó támadók, mint a néhány évvel korábban még a hatodosztályban sínylődő, 29 éves kora ellenére még lényegében ismeretlen, ám Ranieri keze alatt angol gólkirállyá és válogatottá váló Jamie Vardy, vagy a gólpasszban és befejezésben egyaránt jeleskedő, szintén „névtelen” algériai Rijad Mahrez, akit az idény végén a bajnokság legértékesebb játékosának választottak meg. Ám a döntő faktor az volt, hogy a Leicester szerzett a saját térfelén legtöbbször labdát. Csaknem ilyen fontos mutató, hogy a pontrúgás után szerzett gólok számában is ligaelső volt.
Nem különösebben feltűnően, három győzelemmel és három döntetlennel hozta le az első hat meccsét, majd amikor a 7. fordulóban odahaza kikapott 5–2-re az Arsenaltól, mindenki elkönyvelte, hogy vége a történetnek. Ám a Ranieri-csapat csak nem akart leereszteni, és a karácsony másnapján a Liverpooltól az Anfield Roadon elszenvedett 1–0-s vereségig nem is kapott ki újra, miközben pontot rabolt a Manchester Unitedtől (1–1) és legyőzte a címvédő Chelsea-t (2–1). Először a 13. fordulóban állt az élre a meglepetéscsapat, majd egy forduló erejéig átengedte a Manchester Citynek, négy körre pedig az Arsenalnak, de a 23. fordulótól kezdve már nem lehetett letaszítani a csúcsról. Sokan jósolták, hogy erőnléttel nem bírja sokáig az egyébként is „rövid kispadú” együttes; hogy előbb-utóbb kiismerik a taktikáját és megtalálják rá az ellenszert; hogy a játékosok nem viselik jól a nyomást és a gigászivá növő médiafigyelmet.
A bajnoki rajt előtt a fogadóirodáknál 5000:1-es oddsszal lehetett fogadni a Leicester aranyérmére, márpedig ilyen szorzóval olyanokra lehet tenni, mint hogy Elvis él. A Loch Ness-i szörny létezése pedig tízszer valószínűbb, hiszen azt 500:1-es odsszal adják Angliában. Áprilisban a Coral országos fogadóhálózat szóvivője azt mondta a Financial Timesnak: „Ha a Leicester tényleg megnyeri, az a brit fogadóipar történetének legnagyobb sokkja lesz.” Tudta, mit beszél: cégének 1.7 millió fontjába került, hogy május 2-án, három fordulóval a vége előtt a fő rivális Tottenham Hotspur Chelsea elleni pontvesztésével (2–2) bizonyossá vált: bajnok a Leicester City! Elvis feltámadt, Nessy pedig kisétált a tóból…
Bizonyítani persze nem tudjuk, de meggyőződésünk: a Leicester Cityvel korunk futballjában angol bajnokságot nyerni olyan hőstett, amire napjaink sztáredzői közül sem Josep Guardiola, sem Jürgen Klopp, sem Carlo Ancelotti nem lett volna képes.
Ez Claudio Ranieri egyedülálló mesterműve.
(A következő részben: Róma, az örök szerelem)
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. július 5-i lapszámában jelent meg.)
