Robin van Persie repült, repült… és meseszép gólt fejelt Iker Casillas kapujába (Fotó: AFP)

2014. június 13., csoportmérkőzés
HOLLANDIA–SPANYOLORSZÁG 5–1 (1–1)
Salvador da Bahia, Itaipava Arena, 51 000 néző. V: Rizzoli (olasz)
G: Van Persie (44., 72.), Robben (53., 80.), De Vrij (64.), illetve Alonso (27. – 11-esből)

Hihi-haha. A spanyol tiki-takán nevetett az egész világ. Kivéve persze a spanyolokat. A hollandok rögtön a világbajnoki címvédő ellen bizonyították, hogy minden taktikának megvan az ellenszere. Úgy gázoltak át ellenfelükön, mint a vb-selejtező során rajtunk, magyarokon (a felettébb kínos 1–8-as hasra esés Egervári Sándor kapitány állásába került), és kiütéses győzelmük után felvetődött a kérdés: vajon vége a nagy spanyol korszaknak, amely két Eb- és egy vb-győzelmet hozott?

Dőreség lett volna már az első csoportmérkőzés után temetni Spanyolországot. Sergio Ramos, a vesztes fél hátvédje is feldúltan nyilatkozott a lefújás után, mondván: őrültség egy korszak végét emlegetni. Őrültség vagy sem, inkább tény, csapata a folytatásban Chilétől is kikapott (0–2), így szégyenszemre pusztán csoportja harmadik helyén végzett, s két évvel később, a franciaországi Európa-bajnokságon a nyolcaddöntő jelentette neki a végállomást (0–2 Olaszország ellen).

A spanyol válogatottra (és az FC Barcelonára) jellemző gyors, jobbára egyérintős passzokból álló játéktól, a tiki-takától megcsömörlött futballszeretők azonnal vállukra vették Hollandia amúgy cseppet sem rokonszenves szövetségi kapitányát, Louis van Gaalt. A mindig mufurc szakvezető valami különös oknál fogva emberi arcát mutatta a mérkőzés előtt. A kősziklát kenyérre lehetett volna kenni, s ahelyett, hogy elkergette volna együttese edzéséről az újságírókat, és zárt kapuk mögött javítja, csiszolja a társaság játékát, még a kezdőcsapatot is készséggel közölte.

Persze ismerjük el, a 2010-es dél-afrikai döntő – amelyet a spanyolok hosszabbítás után 1–0-ra megnyertek – „visszavágója" számos ínyencséggel kecsegtetett, a csapatok összeállítása viszont nem tartozott ezek közé. Legfeljebb a felek játékstílusa. A spanyolok a tőlük megszokott gyors, lapos passzokkal igyekeztek előrejutni, fölényes labdabirtoklásra törekedtek, amíg a fegyelmezetten védekező hollandok három belső hátvédjét további két szélső segítette ki, hogy véletlenül se maradjon üres terület a vetélytárs előtt.

Louis van Gaalt a rá nehezedő nyomás, valamint az otthoni vele szembeni ellenséges hangulat sem tántorította el az elveitől. Ragaszkodott a három belső védős rendszerhez, és ahhoz, hogy ügyes ifjakat állítson a csapatba. S mintha kiderült volna, hogy jobban meccsel a sokra tartott kollégájánál, Vicente del Bosquénál. A spanyolok szereztek vezetést tizenegyesből, csakhogy még a szünet előtt Daley Blind az egyedül hagyott Robin van Persie-hez ívelt, aki repült, úszott a levegőben, és rendkívül látványos csukafejessel egyenlített.

A holland csatár mozdulata parádés volt, úgy fejelt, mintha csak hasast ugrana a zamárdi strandon a Balaton vizébe. A spanyol kapitány talán már sejtette, ebből bizony baj lehet.

És ami a folytatásban következett...

A hollandok egy félidőnyi hibátlan futballal kiütötték a címvédőt. Remekül játszották be a spanyol védelem mögötti területet, taktikailag rendkívül felkészültek voltak, rá­adásul Robin van Persie és Arjen Robben góljainál is láthattuk, hogy sztárjaik szinte legjobb formájukban futballoztak. Ugyanúgy rúghattak volna egy nyolcast a megroggyant spanyoloknak, mint nekünk, magyaroknak rúgtak.
Louis van Gaal remek csapatot rakott össze. Kevesen hitték, hogy a fiatal társasággal maradandót alkothat. Sokan egyenesen lesajnálták a válogatottat. Ehhez képest a hollandok bronzérmesként végeztek. Történetük során először utazhattak haza a vb-ről veretlenül, tizenöt szerzett góljukkal beállították az 1974-es, valamint az 1978-as tornán felállított rekordjukat, az ezer sebből vérző házigazda brazilokat pedig 3–0-ra verték meg a bronzmeccsen.

Megmosolyogtató könnyedséggel.

1970. június 21., döntő
BRAZÍLIA–OLASZORSZÁG 4:1 (1:1)
Mexikóváros, Azték-stadion, 107 412 néző. V: Glöckner (NDK-beli)
G: Pelé (18.), Gérson (66.), Jairzinho (71.), Carlos Alberto (86.), illetve Boninsegna (37.)

A rendőrség különleges óvintézkedéseket tett. De a kordon pillanatok alatt összeroppant. Annyi újságíró, fényképész és brazil szurkoló fogadta Pelééket Mexikóvárosban, hogy óriási forgalmi dugó keletkezett. A gépkocsik megrekedtek a sorompóval zárt, fizetős parkolóhelyen, a brazilok pedig nem tudták megközelíteni az autóbuszukat. Az erre járók egy része dühöngött, a többiek felmásztak az autóik tetejére, és onnan fényképezték a fogadási ünnepséget.

A brazil labdarúgók jó képet vágtak az eseményekhez. Minél jobban közeledett az olaszok elleni világbajnoki döntő, annál derűlátóbbak voltak. Holott a múlt figyelmeztetett: 1950-ben a brazil együttes volt a legjobb, az uruguayiak nyerték meg a vb-t; 1954-ben a magyarok emelkedtek ki, a németeké lett a trófea. Mindenki Brazíliát kiáltotta ki az 1970-es döntő esélyesének, játékosai azonban két lábbal a földön jártak – és bizakodtak.

Az olaszok ezzel szemben óvatosak voltak. Leginkább az foglalkoztatta őket, hogy Ferruccio Valcareggi kapitány kire bízza Pelé őrzését. Nos, már az első percekben kiderült, hogy Tarcisio Burgnichnak jutott a feladat. A brazilok technikailag pompás trükköket mutattak be, az olaszok inkább a gyorsaságukkal, valamint fejjátékukkal tűntek ki.

Pelé ünnepel a zsúfolt Azték-stadionban – harmadik világbajnoki győzelme után Brazília megtarthatta a Jules Rimet-kupát (Fotó: AFP)

S mégis...

A gólok sorát Pelé pazar fejessel nyitotta meg a 18. percben. Rivelino emelt középre, az addig háromgólos csatár magasan felugorva, hét méterről remek fejessel a bal alsó sarokba helyezte a labdát. Ugyan az első félidőben Roberto Boninsegna még egyenlített, a szünet után fokozódott az iram, s jobbára a dél-amerikaiak veszélyeztetettek. Hosszú perceken keresztül nagyszerűen játszottak, ördöngösen cseleztek, és további három gólt szereztek.

A brazil válogatott kiemelkedett a mexikói torna tizenhatos mezőnyéből, valamennyi mérkőzését megnyerte. Labdarúgói sokat fejlődtek csapatjátékban és védekezésben is, a támadójátékuk pedig rendkívül ötletes, gólerős volt. Erényeiket az olaszok ellen is csillogtatták, ezért győztek a vártnál biztosabban, óriási tűzijátékot tartva az utolsó negyedórában.

Az utcákon megkezdődött a karnevál, eltűntek a kordonok.

BOTRÁNYOS PILLANAT: EGY, KETTŐ… HÁROM!

Rendkívülire sikerült 2006. június 22-én a németországi világbajnokságon rendezett Horvátország–Ausztrália csoportmérkőzés (2–2). A találkozó angol játékvezetője, Graham Poll a futballtörténelem – egyik – legnagyobb hibáját követte el, amikor a második sárga lapja után nem állította ki a horvát Josip Simunicot, majd később, a harmadik sárga lap felmutatása után tette ezt meg. Ez bizony bírói műhiba volt, olyan tévedés, amely szégyenfoltként ott maradt a profi bíró bizonyítványán (az egyedüli volt két ázsiai mellett a vb-keretben, aki a bíráskodásból élt). A helyzet azért (is) volt súlyos, mert a 2006-os világbajnokságon mutatkozott be a bírók headsetje, amellyel a játékvezetői csapat tagjai kommunikálhattak egymással. A negyedik játékvezető anélkül figyelmeztethette volna az angolt a tévedésére, hogy azt bárki látja vagy hallja. Egy ausztrál, a 90. percben épp Josip Simunic által visszahúzott ausztrál Mark Viduka észrevette, hogy valami nem stimmel. Megkérdezte a bírótól, hány lapja van Simunicnak, aki azt felelte, hogy csak egy. Graham Poll nagy hibát követte el, amikor a második sárga lapja után nem állította ki a horvát Simunicot (Fotó: AFP)