Birodalmi kockázatok – Csinta Samu publicisztikája

Sok mindent előre láttak, sok kérdést – és ezekre részben megoldásokat is – azonban az élet hozott a felszínre Nagy-Britannia unióból való kilépése nyomán. A brexit nemcsak az örökkévaló megoldásnak hitt Európai Unió falán ütött rést, adminisztratív értelemben, a polgárok szabad mozgása tekintetében is meghatározó mérföldkőnek bizonyult. Olyan periódus után, amely években mérve történelmi távlatnak ugyan alig tekinthető, de mint minden, ami elsőre jónak, hasznosnak tűnik, egykettőre életünk részévé vált, a normalitás kategóriájába soroltuk. Akinek pénze volt, utazott, aki máshol vélte megtalálni boldogulását, különösebb nehézségek nélkül vállalhatott munkát abban az európai élettérben, ahová a ’80-as évek végének „ősrobbanását” követően az egykori kommunista tábor országai számára is belépés nyílt. Rögzített feltételek teljesítése nyomán, de azért többé-kevésbé kikövezett úton. A hatalmas változás még annál is nagyobb átalakulásokat hozott gazdasági, demográfiai és sok egyéb tekintetben.

Természetesen a sportban is. A futballistaszerződések tekintetében korszakosnak mondható Bosman-szabály megkönnyítette a szabad „vándorlást”, miután az 1995. december 15-i ítéletében az Európai Bíróság megállapította, hogy a külföldi játékosok számának korlátozása az uniós tagállamok állampolgárai között hátrányos megkülönböztetést jelent. A döntés legfontosabb hatása a labdarúgás globalizálódásában érvényesült. A külföldi játékosok szabadon áramolhattak a különböző bajnokságokba, és mivel immár nem volt megkötés, hogy egy klub keretében hány külföldi szerepelhet, illetve hány külföldi léphet pályára, a potenciális veszélyt igazából senki sem érzékelte. Klasszikus példaként emlegetik a Chelsea Southampton elleni, 1999 decemberében játszott bajnoki mérkőzését, amelyen a londoniak kezdőcsapatában egyetlen angol (brit) játékos sem szerepelt. Ahol elegendő pénz állt rendelkezésre, a játékoskeretek félelmetes gyorsasággal teltek meg külföldiekkel, a hazai játékosok „eltűnése” pedig bizonyos mértékben az európai futballtérképet is átrajzolta. Időközben egyes országok szövetségeiben észbe kaptak, egyre több helyen léptetnek érvénybe kötelező vagy ajánlott hazai kvótát, utóbbiak betartását támogatásokkal és bírságokkal is „ösztönözve”.

De mi köze az egésznek a brexithez?

Minapi konkrét eset jelzi, hogy a globalizált, országhatárokat nem ismerő futballáradatban is képes fennakadásokat okozni. A román bajnok FCSB egy héttel korábban a skóciai Aberdeenben szerepelt az Európa-liga rájátszásában. A második számú európai kupa főtáblájára való feljutásért vívott ütközet első felvonásán azonban a bukaresti klub három alapembere, a dél-afrikai Siyabonga Ngezana, a montenegrói Riszto Radunovics és a ghánai Baba Alhassan csak a lelátóról nézhette a mérkőzést, miután a brit hatóságoktól nem kaptak munkavállalási vízumot. Arra az egy mérkőzésre. A román klub illetékesei állítják, hogy idejében elkezdték a vízumbeszerzési procedúrát, ennek ellenére a „nemzeti” ügy érdekében „rettenetes” fokozatba kapcsoló román diplomácia sem volt képes elérni az eljárás sürgősségi besorolását. Aztán kiderült, hogy csak 48 órával a mérkőzés előtt értesítették a problémáról a londoni román nagykövetséget, ami a jelek szerint kevés a kivételességhez.

Hogy ki mulasztott az ügyben, annak kiderítése legyen a románok gondja, számomra az alapkérdés az, melyik állásponttal érdemes azonosulni ebben az esetben: a „bántják a kicsit” versus rendnek kell lenni? Mindkét besorolásnak vannak frusztráltjai és hívei, és igazából a felsorakoztatott érvrendszerekben is találunk megkérdőjelezhetetlen elemeket.

Az első a klasszikus kelet-európai mentalitásban gyökerezik, de nem nélkülöz mindenféle alapot, hiszen a térségből Nagy-Britanniába sereglő megélhetési kivándorlók rendszeresen panaszkodnak az ottani hatóságok lekezelő viszonyulására. Aligha van rá válasz, de a kérdésfelvetés attól még életszerű: vajon jobban „szituált” országok, klubok hasonló igényei is hasonló elbírálásban részesülnek? Persze utána is lehetne nyomozni, de eddig nemigen hallottunk arról, hogy mondjuk a PSG unión kívüli országból származó játékosait a lelátóra kényszerítette volna a szigorú brit adminisztráció. Persze lehet, hogy a nagyobb klubok egyszerűen jobban, nagyobb rutinnal kezelik a hasonló kihívásokat, de ebben a nyári selejtezős csúcsforgalomban adódhatnak olyan helyzetek, amikor egyszerűen képtelenség beférni a hivatalos időkorlátok közé. Mindenesetre nincs tudomásunk arról, hogy a skótok szerb csatárát, Marko Lazeticset vagy az együttes további hat, nem uniós futballistája közül bárkit is a tribünre parancsoltak volna a romániai szervek. Csak hogy a skótok is érezzék a „törődést”…

További kérdés, hogy abban az országban, amelynek gyarmatbirodalmi múltjához tartozik Dél-Afrika vagy Ghána, milyen mérce alapján bírálják el a hajdani „területekről” érkezők bevándorlási, munkavállalási vagy akár letelepedési kérését. Jelentős mértékben pozitívan. Miközben a románoknak folyamatosan jelezték: úgy ültessék akár kispadra is a visszautasított elemeket, hogy letartóztatás, kivizsgálás alatti fogság is származhat a függelemsértésből. Mert rendnek lennie kell, hogy utaljunk a korábban felvetett másik szempontra is.

Kétségtelen, hogy masszív átalakuláson megy át a világ, és még a mindent megengedő, sőt, pártoló liberális szemléletmód is kénytelen tudomásul venni a modern kori népvándorlással párhuzamosan növekvő biztonsági kockázatokat. A jelek szerint a sport eddig rendszerint kivételezett világa is kezd kiesni a pikszisből. A pártatlan elbírálás aranykora felé tartanánk? Vagy olyan eszközt kezdenek felfedezni, amellyel tetten érés nélkül lehet befolyásolni pillanatnyi erőviszonyokat? Egyre több hályog kezd lehullni a szemünkről, miközben azért többnyire áhítattal adózunk a több évtizedes demokráciafórban lévő, azalatt kicsiszolt adminisztrációs rendszereket működtető országok iránt. A „művelt Nyugat” sok tekintetben változatlanul szolgál követendő példákkal, egyes folyamatokat azonban érdemes óvatos gyanakvással kezelni.

A FCSB ilyen körülmények között is 2–2-es döntetlent játszott Aberdeenben, úgy, hogy a hazaiaknak kellett kapaszkodniuk 0–2 után. Ezzel a románok léptek elő a továbbjutás esélyeseivé, a párharc végkimenetelét pedig e sorok nyilvánosságra kerülésekor már ismeri az olvasó. Ha a Steaua-utód együttes kerül az El-főtáblára, minden bizonnyal rövid úton feledésbe merül a zavaró intermezzo, és talán okulnak is az esetből a románok. Ellenkező esetben Bukarestben bizonyára sokszor emlegetik még a sportszerűségi díjra cseppet sem esélyes momentumot. Amelyre igazából csak az lenne érdemi magyarázat, ha a lelátóra ültetett futballisták nemzetbiztonsági kockázatot jelentettek volna a nagy brit birodalomra. Ami, valljuk meg, eléggé valószínűtlenül hangzik. Vagy azon országok illetékes szervei éberségét minősítik, ahol a három labdarúgó megfordult már a FCSB vagy előtte bármelyik klub színeiben.

A kupasorozatok „minősítő” szakasza ezzel véget ért, következnek az egyre jelentősebb fázisok. Benne potenciálisan egy FTC–FCSB összecsapással is, miután a Fradinak nem sikerült a bravúr Azerbajdzsánban, és ha a románok érvényesítik enyhe előnyüket az Aberdeennel szemben. Egy ilyen összecsapás – az örökös emocionális töltet mellett – már egészen másfajta biztonsági kockázatokat hordozna, amelyek már cseppet sem „vízumkötelesek”. Addig is, Nagy-Britanniába utazó magyar csapatok, figyelem: a birodalom bármikor képes visszavágni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!