„Nem úri mulatság, bitang kemény meló” – 75 éves az olimpiai ezüstérmes evezős

A születésnapi beszélgetés első felvetése az volt, vajon amikor olyan hírességek futballoztak magyar pályákon, mint Puskás Ferenc vagy Kocsis Sándor, meg tündökölt az Aranycsapat, hogy nem lesz egy gyerekből labdarúgó. A Melis családban nem volt téma a sport, így Puskásék sem. „Öcsit nem is láttam élőben futballozni, egyébként is visszafogottan éltünk Pestszenterzsébeten, ami még nem tartozott Budapesthez. A Tanú című filmet minden évben megnézem egyszer. Mi is tartottunk disznót és vágáskor apámék nem leszúrták, mert visított volna, hanem letaglózták. Nem akartuk beszolgáltatni a hús egy részét, nem lett volna jó, ha kiderül, hogy tartunk...”

Persze a sportolás nem maradt ki az életéből, a Bp. Spartacus úszója lett, a Margitszigetre járt, de nem volt benne sok köszönet – „úgy úsztam, mint a balta nyél nélkül” –, rendszerint a toronyugró-medence melletti „brűgölőbe” küldték, amiből megállapította, rábízzák a döntést, folytassa-e vagy sem...

Bátyjával, Antallal a birkózás következett a Kinizsi Húsosnál, de miután szó szerint fejre ejtette a bratyót, és láttak egy horrorisztikus vállsérülést is, hátat fordítottak a birkózóteremnek. Végül Melis András révén került a víz mellé: nagybátyja munkába menet a Csepeli Papírgyárba látta az intenzív vízi életet. Csak éppen nem a kajakosokat és kenusokat. Márpedig a nagy hatalmú sportvezető, Kutas István az ötvenes években felkarolta a sportágat, Helsinkiben (1952) érmet szereztek a magyarok, 1956-ban Melbourne-ben Urányi János és Fábián László révén az első kajak­aranyat. „Emlékszem, egyik rokonunknál néztük a római olimpia közvetítését, láttuk, hogy Parti János nyert kenuban. Ez meghozta a kedvem, és a nagybátyám is szólt. Azt már csak a vízi telepen vettük észre, hogy ott az evezősök edzenek, nem pedig a kajakosok vagy a kenusok.” Ekkor közbevetettem, hogy az evezés úri sportágnak számított a hatvanas években is. „Ahogyan a tenisz és a lovaglás meg a golf, igaz, utóbbiról nemigen tudták, eszik vagy isszák” – reagált Melis, aki hozzátette, szerinte az úgynevezett urak közül nem sokan tudtak volna intenzíven húzni a 2000 méteres versenypályán. „Nem úri mulatság az, bitang kemény meló!”

Senki sem éreztette vele, hogy nem oda tartozna, mi több, kiderült, a sportág eredményes múltra tekint vissza, Levitzky Károly 1908-ban Londonban harmadik lett, akárcsak negyven évvel később ugyanott Szendey Antal, Zsitnik Béla és Zimonyi Róbert a kormányos kettesek mezőnyében. Olyannyira megtetszett neki a sportág és a társaság, hogy nem egy szilvesztert is a telepen töltött.

Jöttek az eredmények is, ám nem sok esélyt látott rá, hogy kijuthat az 1968-as mexikói olimpiára. Úgy okoskodott, bátyjával talán tartalékként utazhat. A Lucsánszky László, Csermely József, Sarlós György, Czakó Csaba összeállítású négyes az 1966-os világbajnokságon negyedikként végzett, továbbá az 1967-es Európa-bajnokságon ezüstérmet szerzett. Ez a két eredmény kvótát ért, és a szakvezetőség kijelentette, az egység ebben az összetételben utazik Mexikóvárosba. Csakhogy az olimpia esztendejében a biztos indulás tudatában a kvartett nem harapott úgy. Ez fejtörést okozott a szakmai stábnak, Csanádi Árpád, a MOB elnöke megkérdezte Jásdi Sándor edzőt, hogyan lehetne őket nagyobb erőbedobásra késztetni, mire Jásdi „bevetett minket, Pályi Andrást, Romvári Lászlót, a bátyámat és engem. Helytálltunk.” Olyannyira, hogy mindkét egységet kiküldték a júliusi luzerni regattára, az olimpiai indulás feltétele az első három hely valamelyikének megszerzése volt, megspékelve azzal, hogy az elsőtől nem kaphatnak ki három másodpercnél többel. A Lucsánszky-féle kvartett nem jutott a döntőbe, Melisék viszont bronzérmesek lettek. „Azért ez nem volt ennyire könnyű: a bátyámnak fel kellett vágni a tenyerét, és hogy ne kapjon vérmérgezést, négyóránként gyógyszert szedett. A kanalat alig tudta megemelni, nemhogy az evezőt! De Losonczi Tibor szövetségi kapitány azt mondta, valahogy próbáljuk meg, már csak Pályi és Romvári miatt is. Levágtuk Antal kezéről a kötést, iszonyatos kínok között, de evezőt fogott. Mit ad isten, harmadikok lettünk, s csak 2.4 másodperccel lemaradva!”

AZ 1968-AS EZÜSTNÉGYES TÖRTÉNETE

Minden rendben, akkor Melisék egysége az olimpiai résztvevő, ám Losonczi csavart egyet a dolgon: míg Pályit és Romvárit beoltották fekete himlő ellen, összeültette a Melis Zoltán, Sarlós György, Csermely József, Melis Antal négyest. „Elképzelheti Romváriék arcát: jöttek vissza, látták, hogy nélkülük húz a hajó...” Hogy a két kvartett ilyetén összevegyítése korrekt-e vagy sem? „Losonczi pártember volt, szövetségi kapitány, nem lehetett vele ellenkezni, az FTC elnöki tisztét is betöltötte később. És hát az eredmény őt igazolta. Lucsánszkyval évekkel később Szepesi György interjút készített, és Laci elsírta magát...” Melis hozzátette, az olimpia előtti évben ő is majdnem sírt: kerettagokat nem volt szokás behívni katonának, őt mégis berántották a Petőfi laktanyába. Két hét múlva szólt a felettese, csendben hagyja el a körletet, de senkinek se mondja, hogy leszerel, inkább azt, hogy áthelyezik. Adminisztratív tévedés, szólt az indoklás...

Szerencsére az olimpián egyikük sem tévedett. Futamukat egy hajóval az olaszok előtt nyerték meg, a másikban az NDK-sok, a szovjetek meg az amerikaiak gyilkolták egymást. Mivel 10 másodperccel jobb időt mentek, mint a másik futam győztese, a keletnémetek, az ellenfelek elkezdték rebesgetni, nyerhetnek is. „Az akklimatizáció miatt korán utaztunk ki, ami nem volt baj, viszont a futamunkban mentünk csúcsformában, nem pedig a fináléban. Ráadásul egy hét volt a döntőig, senki sem tudta, hogyan kellene megtartani a formát.” 1980-ban vonult vissza, ahogyan ő fogalmazott, lehet, hogy előbb abba kellett volna hagynia.

Nagy ambíciókkal vágott az edzői munkába klubjában, Csepelen – a versenyzőként kapott pozitív élményei miatt lett tréner –, de vegyes a kép. Pályázott a kapitányi posztra 1983-ban, el is nyerte – de rajta kívül még ketten szintén. Néhány héttel később már egyedüliként őt nevezték ki. „A melót szerettem, de a barcelonai olimpián fejre állt a csapat, nyilván nekem is volt felelősségem benne, nem hosszabbították meg a lejáró szerződésem. Dolgoztam Egyiptomban, az atlantai olimpián tanítványom, Ali Ibrahim bejutott a döntőbe. Hazatértem 1997-ben, 2008-ig voltam ismét kapitány, de már korábban elhatároztam, hatvanévesen abbahagyom, viszont a csepeli gyerekekkel még 2016-ig foglalkoztam.” Büszke rá, hogy kapitánysága idejére esett Pető Tibor és Haller Ákos sikerkorszaka – két világbajnoki cím –, és a juniorok is kiválóan teljesítettek.

Az evezés – a teniszhez, az úszáshoz, a kocogáshoz hasonlóan – olyan sportág, amelyet élete végéig űzhet az ember, ám Melis csóválja a fejét, jelezve, jó ideje nem ült hajóba. A miértre nagy sóhaj kíséretében érkezett a válasz: „Beszélhetünk erről is. Kétezernégyben vastagbélrákot diagnosztizáltak nálam, kemóztak is, számos tortúrán átestem. Már gyógyultnak hittem magam, mi több, az orvosok is azt mondták kétezertíz körül, igaz, elküldtek végső kontrollra, CT-re, ami a prosztatámban rosszindulatú daganatot mutatott ki. Olyan típusú tumor, amelyre a doktorok hormonkezelést javasoltak – a tesztoszteronszint csökkentését –, mind a mai napig járok kezelésre.”

Mozgás közben hamar elfárad, de két kutyájával lejár az óbudai Duna-partra. „Az élet így rendelte: az elején sikerek, a vége felé problémák. A feleségem néhány évvel ezelőtt elhunyt. Betegeskedem, de tudja, mire gondolok, amikor az életemről beszélgetünk? Azok közül, akikkel együtt kezeltek, már nagyon sokan nem élnek. Nekem még adott a sors időt.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. szeptember 10-i lapszámában jelent meg.)