Képes Sport
CSILLAG PÉTER
2022.01.14 16:31 Frissítve: 2022.01.14 17:20

Mi van a tészta alatt? – Benedek Szabolcs író és az identitásformáló labdarúgás

Focialista forradalom című regényében megvilágította az elveszített berni világbajnoki döntőt követő, 1956 előképének is tekinthető társadalmi felzúdulás hátterét, később Ballada egy csapatról címmel tényfeltáró kötetben mutatta be a Mezey György-féle nyolcvanas évekbeli futballválogatott történetét. Benedek Szabolccsal, a 48 éves József Attila-díjas íróval, a kortárs irodalmi élet aktív meccsre járójával készítettünk interjút.

Benedek Szabolcs állítja, a Mezey-csapat kiszakadást jelentett a Kádár-éra panelszürke világából (Fotók: Földi Imre)


– Ideje tisztázni: valóban a tészta volt a felelős a szovjetek elleni 0–6-ért?
– Az 1986-os mexikói világbajnokság után közvetlenül a tésztát kiáltották ki bűnbaknak. Aztán évtizedekkel később előkerült, hogy esetleg szándékos mérgezés történt a szovjetek elleni meccs előtt, akár étellel, akár az öltözői oxigénpalackokkal, és néhányan a játékosok közül emlegetni kezdték a bemelegítéskor érzett különös szédülést és kettős látást. De, ismétlem, ez a történetszál csak évtizedekkel Mexikó után bukkant fel. Valaki bedobta, a többiek átvették. Úgy vettem észre, a játékosok is megosztottak. Beszéltem olyannal, aki esküszik rá, hogy megmérgezték, olyannal is, aki azt mondja, ez nettó hülyeség, egyszerűen beleszaladtak a késbe, mármint a bombaformában lévő szbornajába. Lehet, hogy sohasem derül ki a teljes igazság, viszont megkockáztatom, ha nincs az a nagy elvárásból fakadó pszichikai nyomás, talán nem omlik össze a csapat a szovjetektől villámgyorsan kapott két gól után. A kudarcnak nemcsak szakmai okai lehettek, hanem az egész miliőben kódolva volt.

– Könyvéből is kiderül, erkölcsileg kompromittált, bundaügyektől fertőzött volt az érintett időszak a futballban.
– Az egész szocialista rendszer át volt szőve fusizással, korrupcióval, látszattevékenységekkel és okosban megoldott dolgokkal, miért éppen a futball lett volna kivétel?! Akkor is lehetett sejteni ezt-azt, a Népsport például egy csillaggal jelezte a meccsértékelésnél a bundagyanút, ami bátor tett volt, hiszen a visszaemlékezésekből már tudjuk, mennyire meg volt fertőződve a hazai futballmiliő. Nem is nagyon lehetett kimaradni belőle, elvégre csapatjátékról van szó, amelyben a személyes viszonyok is sokat számítanak.

– Hogyan jellemezné kötődését a Mezey György-féle válogatotthoz?
– Másokhoz képest későn kezdtem el a futball iránt érdeklődni, tizenegy-tizenkét évesen, éppen a Mezey-csapat hatására. Akkor viszont elemi szenvedéllyel robbant fel bennem. Az a válogatott nekünk nemzedéki élmény volt, a vb-kijutás összekapcsolódott a Videoton menetelésével az UEFA-kupában, ráadásként akkor élte második aranykorát a Honvéd. És ehhez ott volt a Janus-arcú történelmi-politikai háttér, elvileg még állt a Kádár-rendszer, de kimondatlanul is érezni lehetett, hogy recseg-ropog. A felnőttek rótták velünk együtt a berögzült és kötelező köröket, játszottuk a béketáborosdit, de közben mindenkit a Csillagok háborúja-filmek meg a nyugatnémet popzene érdekelt, és Bécsbe, a Mariahilferre jártunk VHS-kazettát venni. Akkor talán nem éreztük át teljes egészében, de visszatekintve nagyon skizofrén világ volt a még álló díszletekkel, amelyek mögül sorra eltűnnek a tartószerkezetek. Ezek az emlékek is inspiráltak a Ballada egy csapatról című könyvem megírására.

– Mítoszromboló volt találkozni a fiatalon átéltek valós olvasatával?
– A kérdés inkább az volt nekem, hogy miként alakult ki a mítosz. Meg a csodavárás, amely a mexikói vb előtti egy évet jellemezte. Igen, ott voltak az eredmények, hogy Európából elsőként jutottunk ki a világbajnokságra, magunk mögé utasítva a selejtezőcsoportban a hollandokat és az osztrákokat. De négy évvel korábban meg az angolok és a románok maradtak mögöttünk. A csodavárásban és a mítoszban markánsan benne volt a kor hangulata: ez egy professzionálisan, nyugati mintára menedzselt válogatott volt, kiszakítva a kései Kádár-korszak panelszürke világából. Mintha ez is azt jelezte volna, hogy a rendszer keretei már messze nem olyan merevek, ki lehet, sőt kell is kacsintani.

– Mit tart a könyv legfontosabb felfedezésének?
– Talán azt, hogy semmiféle égszakadás-földindulás nem történt Mexikóban. Más, magasan jegyzett válogatottak is kaptak már ki több góllal nemzetközi tornán. Állítom, hogy amennyiben a negyedik percben Szergej Alejnyikov kapáslövése nem vágódik be, sok minden másként alakul.

– Miként értékeli a szövetségi kapitány, Mezey György szerepét?
– Előrebocsátom, hogy elfogult vagyok. Annak idején, amikor 1988 nyarán bemondták a hírekben, hogy ismét Mezey a szövetségi kapitány, örömtáncot jártam nagyapámék udvarán. És hát a futballal kapcsolatos legnagyobb élményeim közé tartozik, hogy Gyuri bácsival leülhettem és beszélgethettünk arról, miként látja ő az akkor történteket, a futballon kívül is. Az ő személyes tragédiája, hogy elsőként mindmáig Mexikót emlegetik vele kapcsolatban. Pedig csupán egy fejezet volt a nagy műből, miközben a többi arról szól, hogy az ő dirigálásával volt egy válogatottunk, amelynél nem alkalmi bravúrnak számított, hogy megveri idegenben a hollandokat, a nyugatnémeteket, az osztrákokat, itthon meg a brazilokat.

MANNO MILTIADES, A REGÉNYHŐS
A futballszál nem csupán az említett két kötetben bukkan elő Benedek Szabolcsnál, hanem például A vérgrófnő című regényében, amelynek egyik szereplője Manno Miltiades, az első magyar gólkirály. Kérdés, miként látja a szerző a labdarúgás és irodalom kapcsolatát.
„Nem tudom, hogy a futballtársadalom tagjai mennyire olvasnak futball ihlette szépirodalmat, de szerintem sokat tanulhatnának belőle a tekintetben, miként látjuk őket mi, szurkolók. Nem beszélve arról, hogy az identitástudat formálásában a kultúrának, az irodalomnak ugyancsak kulcsszerepe van, fantasztikus lenne, ha egyszer, mondjuk, Arany János vagy Mikszáth Kálmán képmása is felbukkanna a válogatott meccs előtti koreóban.”


– A nyolcvanas éveket szolnoki kisfiúként élte át. Melyek voltak az első futballélményei?
– Családi nyaralás alkalmával voltam először meccsen, Siófokon, a város csapata akkor jutott fel az NB I-be, és mindjárt az idény elején a sorozatban harmadik bajnoki címére készülő, válogatottakkal teletűzdelt Honvédot fogadta. Rettenetesen gyönge meccs volt, Bodonyi Béla a második percben lőtt egy gólt, a kispestiek onnantól lényegében gurigáztak. Nem emlékszem, ki volt a szpíker, de akkoriban divat volt zsebrádióval meccsre járni, és amikor kezdődött a szünet után a körkapcsolás, a közvetítő olyasmit merészelt mondani, hogy »nyugodtan, magabiztosan őrzi előnyét a bajnokcsapat«, mire a siófoki publikum fütyülni és hörögni kezdett. Ez volt az első találkozásom a lelátó népével. Onnantól kezdve – eleinte Honvéd-szurkoló apám társaságában – egyre gyakrabban fordultam meg meccsen.

– Miért tartotta regénybe illőnek a Focialista forradalom témáját? Milyen összefüggést lát az 1954-es elveszített vb-döntő és az 1956-os forradalom között?
– Ember Mária esszéjében olvastam először az elveszített berni döntő utáni, évtizedekre elhallgatott pesti zavargásokról, utána meg Majtényi György cikkében, és már akkor megfogott a történet. Eredetileg színdarabként gondoltam megírni, amely egy bérház udvarán játszódik, ez nőtte ki magát regénnyé, az eredeti változatból pedig hangjáték készült. Nem is a vereség miatt elkeseredett embertömeg megnyilvánulásaiban látok összefüggést az 1956-ban történtekkel, hanem inkább abban, hogy 1954 júliusában a hatalom kénytelen volt rádöbbenni, hogy megtörténhet, amire addig nem számított, vagyis ellenőrzés nélkül az utcára vonulhatnak az emberek. Úgyhogy erre felkészülhetett, és amikor 1956 októberében a két és fél évvel korábbihoz hasonlóan ismét a rádió épületéhez ment a tömeg, már sortűzzel fogadta.

– Mit jelentett a labdarúgás nálunk a történelem különböző korszakaiban?
– A futball régóta nem, vagy nem csupán sport. Túl azon, hogy hatalmas üzlet, identitásformáló szerepe is van. Lényegében az egyetlen sportág, amely miatt tömegek vonulnak az utcára, akár még egy olyan,négy-nullára elveszített mérkőzés után is, mint a 2016-os Eb-n a magyar–belga. A huszadik századi magyar történelem egyik tragikus korszakában a nemzeti érzések átélésének lényegében egyetlen lehetséges helyszíne volt a lelátó.

– A harminc év szünet érezhetően erős társadalmi várakozást és eufóriát ébresztett a 2016-os Eb-szereplés előtt. A tavalyi ismétlés felveti a kérdést: tompulhat-e idővel a relatív siker hatása? Kifogyhat-e a futballban rejlő társadalmi, érzelmi, identitásbeli muníció?
– Míg bajnoki meccsen továbbra is kevesen vannak, válogatott mérkőzésen rendszeres a telt ház, vagy a majdnem telt ház. Az utóbbi években lett így, azelőtt nemegyszer előfordult, hogy válogatott meccsen is csak lézengtünk a lelátón. A változásban lehet a kétszeri Eb-részvételnek is szerepe, de annak is, hogy miközben a klubfutball számít nagyobb üzletnek, a nemzeti tizenegyek szereplésének mostanság megint hangsúlyosabb az identitásképző szerepe. A globalizáció korában is szükség van a nemzeti identitástudat átélésére, amit sokan a válogatott mérkőzésein és az azokhoz kapcsolódó közösségi eseményeken találnak meg. Ez érzékelhető tény.

„A 80-as évek skizofrén korszak volt”


– Az Élet és Irodalomban megjelent, Stadionok, arénák, táborok című októberi esszéjében hangot adott rossz érzéseinek a tavalyi magyar–angol vb-selejtező kapcsán. Mi váltotta ki az idegenkedést? Mi az, ami a lelátói közegben negatív irányba fordult?
– Nehéz pontosan megfogalmazni. Nincsenek illúzióim, ismerem a lelátói megnyilvánulásokat, annak idején magam is megfordultam a Honvéd-tábor kemény magjában, már csak azért is, mert diákjegyet oda lehetett venni. A balhékból igyekeztem kimaradni, viszont dobtam be pénztárszalagot, szórtam konfettit és énekeltem a szurkolói dalokat. De akkor ez többé-kevésbé jópofa csipkelődésnek számított. Később kinőttem belőle, a lelátó más részére váltottam jegyet, aztán tavaly szeptemberben úgy hozta a lépés, hogy az angolok elleni mérkőzésen afölött a szektor fölött ültem, amelyikből megdobálták Raheem Sterlinget. A hangulata volt ijesztő, az eltorzult arcok, a gesztusok. A negatív élményhez bizonyára hozzájárult az is, hogy nem sokkal korábban bajnoki meccsen voltam egy ismerősömmel, aki huszonöt év után jött újból mérkőzésre, és a félidőben lelépett, mondván, nem bírja hallgatni a folyamatos trágárságot és gyűlöletet.

– Ön viszont manapság is jár időnként NB I-es találkozóra. Mi vonzza?
– A hangulat leginkább. Legszívesebben a kispadok mögött próbálok helyet foglalni, onnan nemcsak a meccset és a nézőket látom, a kispad körüli történéseket is. A játék olyan, amilyen, és bevallom, amíg a Honvéd 1984–1985-ös keretét álmomból felrázva is sorolom, addig a mai kezdőcsapatot nyögvenyelősen tudnám összerakni, pedig hát az elmúlt ősszel is láttam néhányszor. Hogy mi vonz mégis? A hagyomány, a megszokás, és ismétlem, a hangulat, amely például a tévé képernyőjén nem szűrődik át.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. január 8-i lapszámában jelent meg.)

2022.09.29 16:16:38

Egyéb egyéni nemzetisport.hu

Tudjuk egyáltalán, ki volt Pósta Sándor? Hogy ki volt az a bajnok(nő), aki dalt írt Szécsi Pálnak?

2022.09.29 14:34:15

Egyéb egyéni nemzetisport.hu

2022.09.22 15:58:21

Egyéb egyéni nemzetisport.hu

pr
2022.09.27 11:30:02

Egyéb egyéni nemzetisport.hu

2022.09.26 22:16:58

Egyéb egyéni nemzetisport.hu

ALAPVONAL. Meg sem merem említeni, mi lett volna, ha mindezeknek az egyszázad része Magyarországon történik… El tudják képzelni a tavalyi budapesti Eb- és idei Nemzetek Ligája-mérkőzések feszültségmentes örömünnepe ismeretében, hogy a Stefánián helyi hordák egzecírozzák a vendégszurkolókat?