Amiről mások csak álmodnak – Varga Árpád két év alatt körbevitorlázta a Földet

Vágólapra másolva!
2022.06.14. 18:25
null
Varga Árpád csipkereki háza udvarán és hajója kormányánál (Fotók: Szabó Miklós, Varga Árpád archívumából)
Varga Árpád 68 éves diótermesztő elindult csipkereki házából, vitorlásával két év alatt megkerülte a Földet, és csodálatos kalandjai mellett fontos tapasztalattal gazdagodott: a globalizáció a világ legeldugottabb vidékeinek szokásait is átrajzolta már.


„Törd meg a diót, ha a belét meg akarod enni”
– tartja a régi mondás, amelynek igazságát kevesen érthetik jobban Varga Árpádnál. Nemcsak azért, mert 11 ezer fás dióültetvényével a Vas megyei mesebeli falucskában, Csipkereken élő gazda a dió lelkének pontos ismerője, hanem azért is, mert igen kemény héjat tört meg a különleges élményért: a 68 éves férfi Gina nevű vitorlásával az elmúlt két évben körbehajózta a földet.

„Nem keresem a nyilvánosságot, az utazás során vezetett, Gina naplója nevű Facebook-oldalt is eredetileg csak a barátaimnak szántam
– vesz el egy diót az asztalra tett tálból, majd kezével könnyedén összeroppantva folytatja: – Érdeklődtek sokfelől az elmúlt időszakban, de nem vágyom szereplésre, ez az interjú is inkább kivétel. Az utazásnak sem csaptam semmiféle reklámot, nem gyűjtöttem támogatókat. Úgy indultam el a horvátországi Orebic kikötőjéből, hogy elmegyek a Kanári-szigetekig, meglátom, bírom-e az óceánt, a hajó is tűri-e, nem megy-e el a kedvem továbbindulni. Aztán nemhogy nem ment el, de még inkább megjött. Úgyhogy folytattam.”

Naplemente az óceán közepén
Naplemente az óceán közepén


Miközben az emberek a pandémia közepette otthonukba gubózva húzták magukra az ajtót, a csipkereki diótermelő nekivágott a nagyvilágnak. Amit kapott: határtalan szabadság, ezernyi kaland, embert próbáló kihívás és az utazás élménye a végtelen óceánon, varázslatos tájak között, ismeretlen parti népek izgalmas közelségében. „Amiről mások csak álmodnak” – mondja rövid gondolkodás után, amikor arról kérdezzük, mi lenne az utazásáról szóló könyv címe. Hogy születik-e valaha ilyen úti beszámoló, nem tudhatjuk, afelől viszont csipkereki vendéglátónk színes történeteit hallgatva nincs kétségünk, lenne mivel megtölteni. És még valamit biztosan megállapíthattunk interjúalanyunkat megismerve: az „amiről mások csak álmodnak” megfogalmazásban nincs semmilyen hivalkodó, kérkedő felhang, a föld körüli szerény utazó nem a külvilágnak, legfeljebb magának akart bizonyítani szokatlan vállalásával. Néhány óceánon ringatózó világvándorral ellentétben nem is a civilizációból vagy környezetétől menekülve szállt hajóra, sőt megnyugvást és biztonságot adott neki a tudat, hogy a hosszú út végén odahaza várja a meleg családi fészek és a gondos kezekre bízott csipkereki dióbirtok.

„A feleségem azt mondta: »Nézd, ha neked ez az álmod, akkor menjél, úgysem tudlak megállítani«” – idézi a legfontosabb „szponzori” biztatást Varga Árpád, aki szerint a másfél évnyi tengeri felkészülés után elkezdett nagy úthoz alapvetően három feltételre volt szüksége: alkalmas hajóra, a költségeket és a váratlan nehézségeket fedező anyagi háttérre és a belső vágyra. A diótermesztés előtt főként saját márkás túrafelszerelés-gyártásból élő, ma már nyugdíjas vitorlázónál volt egy negyedik tényező is, amely hajónaplójának idei kulcsbejegyzéséből is kiolvasható.

A parti sziklákon fókák köszöntik a magyar utazót
A parti sziklákon fókák köszöntik a magyar utazót


„2022. február 28., hétfő. Ez a nap nagy eseménnyel kezdődött: befejeztem a földkerülő utamat! 0:04-kor kereszteztem a 2020-as Zöld-foki-sziget–Brazília útvonalamat a 12°41.538'N, 027°08.736'W helyen, 250 tengeri mérföldre Praiától DNy-ra. Nagyon jó érzés kerített hatalmába, mióta megvan a földkerülés! Köszönöm neked, Istenem, hogy végig segítettél az utamon, nélküled nem sikerülhetett volna! Felszabadultam valami nyomás alól.”

Amikor az egyedüllét elviselését, az emberektől távoli mindennapokat, a magára utaltságot szóba hozzuk, ismét az imént említett negyedik dimenzióra utal.

„Egy mondás szerint az a magányos, aki nem hisz Istenben. Én nem hiszem, hanem tudom, hogy van Isten, és tudom, hogy végig velem volt ezen az úton. És ha nem lett volna velem, akkor most itt nem beszélgetnénk. Ez nem jelenti azt, hogy nekem nem kell küzdenem, mert az a bölcsesség is igaz, hogy segíts magadon, Isten is megsegít. Akadt néhány olyan kalandom, amely során simán otthagyhattam volna a fogam. A szorult, veszélyes helyzetekben azonban nem estem pánikba, elkezdtem százszázalékos figyelemmel gondolkodni. Ilyen volt például az a pillanat, amikor Francia Polinéziában eltört a kormánylapátom, és ott maradtam a kormányozhatatlan hajón. Ilyen szituációban sokan sorsára hagyták a hajójukat, és mentést kértek a szatellites kapcsolaton vagy az automata rádiós riasztórendszeren keresztül. Végül megtaláltam a megoldást, egy otthoni barátom tanácsát megfogadva. Van egy viharhorgony nevű cájg a hajón, tölcsérszerű eszköz, amelyet nagy viharban használnak arra, hogy megfogja, stabilizálja kissé a hajót, ne tudja annyira sodorni a szél. Na, én ezt nem előrefelé dobtam ki, hanem hátra, és nem egy kötéllel, hanem kettővel, így a köteleket húzva-engedve minimálisan, de lehetett kormányozni a hajót. Így nagyon lassan, másfél nap alatt haladtam harminc tengeri mérföldet, és el tudtam hajózni a legközelebbi szigetig. Privát sziget volt ez egy gyöngytenyésztő lagúnában, nem is engedtek senkit kikötni, engem is csak a vészhelyzet miatt. Egy házaspár lakott ott csupán, hónapok óta nem láttak embert, nagyon kedvesen fogadtak. A szigeten építettem egy ideiglenes kormányt, amellyel el tudtam menni Tahitiba, ott meg beszereltek már egy rendeset a hajóba.”

Szárazföldi pihenő két vízi szakasz között
Szárazföldi pihenő két vízi szakasz között


Fa Nándor vagy más ismert vitorlázók földkerülésével ellentétben Varga Árpád a sajátjára elsősorban nem sportteljesítményként tekint, bár az egyébként számos rangos hazai vitorlásversenyen kipróbált hajós utazása nyilvánvalóan rendkívüli fizikai állóképességet, éberséget, összpontosítást igényelt. A Szuezi- és a Panama-csatorna kínálta „rövidítési” lehetőségekkel nem élt, a klasszikus útvonalon hajózta körbe a glóbuszt, az Atlanti-óceánt keresztülszelve megkerülte Dél-Amerikát, majd a Csendes-óceán és az Indiai-óceán passzátszélövezetében közelített Afrika partjaihoz, hogy aztán a Jóreménység fokát elérve ismét Európa felé vegye az irányt. Társa az immár 28 éves Gina volt, egy 42 láb hosszú, Jeanneau márkájú, Sun Odyssey 42.1 típusú tengeri vitorlás, felszerelve a biztonsági eszközök mellett két darab nagy, két génua-, egy viharfok- és egy hátszélvitorlával – más kérdés, hogy utóbbi az út harmadánál végképp tönkrement. Ha az ember egyedül kerüli a földet egy vitorláson, adódik a kérdés: mikor alszik?

Hű társa Gina, a 28 éves vitorlás volt
Hű társa Gina, a 28 éves vitorlás volt


„Rövid úton ráéreztem és rászoktam arra, hogy akkor aludjak, amikor lehet. Próbáltam előre aludni, vagy ha sokáig nem tudtam, akkor utólag bepótolni. Az elején még nehezebben ment, de idővel egyre nyugodtabban, volt, hogy akár két-három órát is aludtam egyben. És ha a helyzet úgy hozta, hogy nem engedhettem meg magamnak az alvást, egy-egy percre azért olyankor is elbólintottam a kormánynál. Az rengeteget számít. Voltak rendszeres programjaim, elsősorban például a naplóírás és a szélelőrejelzés letöltése. Meg sokszor előfordult olyan is, hogy csak néztem a hullámokat. Az nagyon megnyugtató volt, lehetett gondolkodni.”


És hogy mi volt a húsz hónapos utazás tanulsága, szellemi hozadéka?

„Csak megerősödött bennem, hogy nem a pénz a legfontosabb az ember életében. Holott ez a világ sajnos éppen abba az irányba megy, hogy egy az isten, és az a pénz. Ha pedig a legkedvesebb tájat kellene kiemelnem, akkor Chile partjait mondanám. Az csodálatos szakasz volt. Ember szinte sehol, teljesen lakatlan, érintetlen természet. Mindig is imádtam a magas hegyeket, ott a gleccserek közvetlenül nyúlnak a tengerbe, olyan érzés, mintha az Alpok négyezres csúcsai között hajóznék. Bár az óceánon előfordult, hogy egy hétig árva lélekkel sem találkoztam, a kikötések alkalmával sokféle embert megismertem. Annyira globalizálódik a világ, hogy sokszor azt éreztem, elmegy az ember a föld másik felére, és ott ugyanazt találja, mint itthon. Egy kicsit más színűek az emberek, egy kicsit mást esznek, de nagyjából mégis minden ugyanaz. Nincsenek bennszülöttek, azok is már nyomott pólóban, baseballsapkában járnak, isszák a kólát vagy a sört. Egyetlen helyen, Namíbiában találtam még nomád állattenyésztő törzset, amely még részben az ősi életmódja szerint élt. Tagjai földből épített sárkunyhóban laktak, és ha lelegelték a kecskék a füvet, odébbálltak. De a férfiak jó része már náluk is elment a városba dolgozni, és zömmel az asszonyok, a gyerekek voltak otthon, terelgették a kecskéiket. Vettem ötkilós zsákokban kukoricadarát, azt vittem ajándékba, és örültek neki. A közös nyelv persze a kézzel-lábbal mutogatás volt. Sajnos alkalmazkodnak ők is lassan a mai szokásokhoz, egyik-másik helyen már pénzt kértek azért, hogy fotózhassam őket.”

Namíbiai gyerekek a sárkunyhójuk előtt
Namíbiai gyerekek a sárkunyhójuk előtt


A szeretteihez és diófáihoz hosszú hónapok után visszatérő családfő egy mondatba sűríti a lezárás élményét: „Nagyon jó elindulni, de legalább ennyire jó hazaérni is.”  Másfél órája beszélgetünk a csipkereki ház teraszán, csendes életöröm sugárzik belőle, mosolyog akkor is, amikor a legnagyobb megpróbáltatásokról ad számot. Ez nála alapszemlélet: „Búval bélelten semmit sem érdemes csinálni, de szerintem élni sem. Ha nincs az emberben derű, mi értelme?”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. június 11-i lapszámában jelent meg.)

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik