A győzelmi tudomány nyomában – megfejtési kísérlet a sport nagy titkához
Mivel tartalomjegyzék hiányában nem választhattam ki ízelítőnek a legjobban érdeklő témát, a lapokat pergetve a nagybetűkre koncentráltam, és Zsivótzky Gyula nevét megpillantva a IV. „tanmesénél” cövekeltem le. Itt Ardai elárulja magáról, hogy mindig is elképesztették a dobóatléták, egy alkalommal ő is kipróbálta a kalapácsvetést, hogy ne csak vizuális, hanem fizikai élménye is fűződjön hozzá, ha már ír róla. Ami pedig Zsivótzkyt illeti, a szerző onnan indul ki, hogy hőse a római és tokiói ezüstérem után már nagyon vágyott az aranyra Mexikóvárosban, immár azzal a tudattal, hogy nem elég a felkészültség, a tehetség, a képesség, sőt még a szerencse sem a nagy diadalhoz. Mindezek megléte mellett az idegrendszer állapota, az önbizalom a kulcs, amely független a termettől, az izomzattól, az észtől – mert nincs új a nap alatt, teszem rögtön hozzá...
| Futballtörténelem, kultúra, szociológia – tanulmánykötet a magyar labdarúgás hőskoráról |
| Szolgálhat-e pénz eszméket? – új könyv a modern labdarúgás nagy dilemmájáról |
Nos, a magyar klasszisnak a világcsúcstartó, a Tokióban őt legyőző, egymás elleni küzdelmükben 9–0-ra vezető szovjet (fehérorosz) Romuald Klimet kellett felülmúlnia. Klim a negyedik sorozat után vezetett, ám az ötödikben Zsivótzky 73.36 méteres világcsúccsal nyolc centivel megelőzte, és végül a dobogó tetejére állhatott. S mivel magyarázta a gát sikeres átszakítását? Azzal, hogy kizárólag az edzéseken elért 74 méter feletti dobások mozdulat- és emléksorát igyekezett lekopírozni. Igen, ehhez kellett az ideg!
De szerepel a könyvben egy másik „gátszakító”, a három ezüst után Tokióban megdicsőülő birkózó, Polyák Imre, vagy az 1968-ban fiatalon, 22 évesen aranyérmet szerző gerelyhajító, Németh Angéla. Igen, létezik egy önmagától való egészséges idegállapot, amely a nagy talentum, de még süvölvény, éppen ezért minden teher nélkül harcba induló versenyzőt jellemzi. Németh Angéla mellett eszünkbe jut a 19 éves Csermák József aranykalapácsa Helsinkiből vagy a 17 éves román diszkoszvető Mihaela Penes elsősége Tokióból, éppen Antal Márta kárára. De például csalódást keltő bronzba „fúlt” vízilabda-válogatottunk szereplése 1960-ban Rómában, amikor a húszéves, első világversenyén szereplő Rusorán Péter a jugoszlávok elleni középdöntőben 1:1-nél kihagyta a négyméterest – a jugók nyertek 2:1-re, és ők két, mi nulla pontot vittünk a négyes döntőbe...
Persze vannak egyszerűbb helyzetek, mint az 1961-es wimbledoni férfi teniszdöntő, amikor először nyert az angol fővárosban Rod Laver, egyúttal elindult a világuralom felé. A finálé fordulópontjáról érdeklődő újságírót a vesztes Chuck McKinley-hez „irányította” az ausztrál, az amerikai válasza pedig így hangzott: „A fordulópont, azt hiszem, az volt, hogy Laver jobban játszott, mint én...”
Hát igen, van, amikor nincs nagy győzelmi titok, de a könyv még sok-sok érdekfeszítő sztorit kínál.
(Ardai Aladár: Vallomások a győzelemről, Sport, 1974)
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. május 20-i lapszámában jelent meg.)
