Asztalitenisz: Gesztust tettünk a kapitányok felé, hogy szakmai okokra hivatkoztunk – Kovacsics Imre

– Nagy port kavart néhány nappal ezelőtti bejelentése, miszerint Muskó Péterrel, a férfi- és Bátorfi Zoltánnal, a női válogatott szövetségi kapitányával is szerződést bontottak. A legtöbb értékelés alapján sikeresnek mondott Európa-bajnokság után egy hónappal megalapozottnak érzi a döntést?
– Természetesen – válaszolta Kovacsics Imre, a szövetség júniusban megválasztott elnöke. – Ha nem így lenne, másként határozunk, de ezt most vállalnunk kellett. Maradjunk annyiban, elegáns gesztust tettünk a kapitányoknak, hogy szakmai okokra hivatkoztunk.

– Azaz?
– Erről nem szeretnék bővebben beszélni.

– Értsük ezt úgy, hogy nem is feltétlenül a szakmai okok döntöttek?
– Ezt nem mondtam. Meggyőződésem, hogy a magyaroknak úgy kell a siker, mint egy falat kenyér, a fokmérő pedig, legyen szó bármelyik sportágról, hogy az olimpiákon, a világbajnokságokon és az Európa-bajnokságokon hány aranyat, hány érmet szerzünk. Végzett testnevelő tanárként meggyőződésem, megvan a fizikai felépítésünk, a szellemi képességünk ahhoz, hogy asztaliteniszben a legjobbak között legyünk, amint arra a múltban számos példa volt. A százméteres síkfutás világcsúcstartója valószínűleg sohasem lesz magyar, vívásban, úszásban, vízilabdában, kajak-kenuban viszont ott vagyunk az elitben, és ugyanezt szeretném látni az asztaliteniszezőktől is – ám ez az elmúlt harminc-negyven évben nem sikerült, miként a mostani Európa-bajnokságon sem. Ez alapján szakmailag mindenképpen megalapozott a döntés.

– Ha ezt az interjút a kilencszeres Eb-aranyérmes Bátorfi Csilla, a hétszeres Európa-bajnok Tóth Krisztina vagy – mondjuk – a kétszeres Eb-győztes Póta Georgina elolvassa, és idáig jut, valószínűleg sértve érzi magát, mégpedig teljes joggal. Nem gondolja?
– Teljesen igaz, gyorsan elnézést is kérek tőlük. Én is szurkoltam nekik, de sajnos már olyan régen volt, hogy kis híján elfelejtettem, pedig az ő sikereik valóban az általam kijelölt utóbbi harminc-negyven éven belül voltak. Azt viszont ennek ellenére tartom, a coubertini eszme miszerint nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos, a magyar sportszeretőknek nem elég, a sikereknek, az érmeknek tudunk igazán örülni, márpedig ezeknek mostanában híján vagyunk.

– Ez sajnos igaz a korosztályos versenyekre, Európa-bajnokságokra is. Sportszerűnek érzi a kapitányok nyakába varrni mindazt, ami már az utánpótlás-nevelésben sem működik?
– Jogos a felvetés, természetesen nem kizárólag a kapitányok sara, az utánpótlás-nevelésben is szükség van a struktúraváltásra. Nem könnyű a helyzetünk, mert bár az asztalitenisz ott van az állami támogatást kapó tizenhat sportág között, a tao minket nem érint, ami óriási hátrány, mivel a szülőkre sokkal nagyobb anyagi teher hárul. A kiválasztási rendszerrel is gondok vannak, a sportágba kerülő gyerekek egy része valamilyen családi kötődés miatt kezd el pingpongozni, így nem biztos, hogy a legtehetségesebbek csatlakoznak a rendszerhez. Az egyesületek több mint nyolcvan százalékában nincs állandó fizetett edző, ebben is előre kell lépni, a nevelőkluboknak több támogatást kell adnunk, hogy meg tudják fizetni a szakembereket, és az is fontos, hogy a kapitányok a kluboknál is többször jelen legyenek, a játékosoknak érezniük kell, hogy a legmagasabb szinten is figyelnek rájuk. Ehhez persze alulról indulva teljes reformra van szükség.

– Ha már az edzőket említi, mintha a sportágban lenne egy alapállás, miszerint nekünk ne magyarázzanak kívülről, hiszen világbajnokaink is voltak. Előfordult például, hogy kínai szakember ingyenes előadására is csak alig néhányan voltak kíváncsiak. Ha már megújulásról beszél, talán – tisztelet a kivételnek – az edzők hozzáállásában is szükség lenne a reformra, nem igaz?
– Egyetértek. Évtizedekkel ezelőtt még az európaiak, meghatározóan a magyarok tanították a távol-keletieket erre a sportágra, egy ideje azonban fordult a kocka. Azért bízom benne, hogy ez csak amolyan átmeneti divat.

– Talán több mint divat, elvégre már majdnem fél évszázada ez a helyzet…
– Éppen ezért felvettem a kapcsolatot Liu Kuo-lianggal, a kínai szövetség elnökével. November elején Kínába utazom, hogy megállapodást kössünk, aminek keretében a magyar edzők elmehetnek hozzájuk tanulni, és a kínaiak is jöhetnének Magyarországra továbbképzést tartani. Szeretném, ha Európa és ezzel együtt mi is újra kihívói lennénk a sportág legjobbjainak.

– Ázsiai szövetségi kapitány, honosított kínai játékos szerepel a tervei között?
– Az elsődleges cél, hogy magyar játékosokkal legyünk olimpiai, világ- vagy Európa-bajnokok, nekem ez fontos, az viszont nincs ellenemre, hogy legyen olyan edző, aki utat mutat legjobbjainknak.

– Igencsak bátran beszél olimpiai, világbajnoki aranyakról. Nem érzi úgy, hogy a jelenlegi helyzetben ezek megmosolyogtató kijelentések?
– Miért? Megmosolyogják azokat az úszókat, vívókat, aki világbajnokok akarnak lenni?

– Ezekben a sportágakban reálisabb az ilyesfajta cél, mint asztaliteniszben.
– Arra neveltek, teljesen mindegy, mit csinálok, bányász vagyok, villanyszerelő vagy vállalkozó, mindig arra törekedjek, hogy a legjobb legyek.

– Azért a villanyszerelő-világbajnokságon is vannak realitások.
– Lehet, én mégis szeretnék terhet rakni az edzőkre, a játékosokra. De gondoljunk csak bele, a malmői Európa-bajnokságon férficsapatunknak három meccslabdája is volt ahhoz, hogy bejusson az elődöntőbe, ami már biztos érmet jelent, s nem tudjuk, ha továbbjutunk, hol lett volna a végállomás.

– Ezt valóban nem tudhatjuk, de ne csak a játékosokra és az edzőkre, az elnökre is rakjunk terhet: lesz-e a nagy tervek megvalósításához megfelelő anyagi háttér?
– A központilag támogatott sportágak között az asztalitenisz kapja a legkevesebb pénzt, a listán utolsó előtti helyen állótól is fényévekre vagyunk. Elnökként egyfelől az a feladatom, hogy a sportvezetéstől az eddigieknél nagyobb támogatást lobbizzak ki, másrészt szponzorok bevonására is szükség van. Jelenleg egy sportszergyártó céget leszámítva nincsenek támogatóink, márpedig így csak vegetálni lehet, abból viszont nem lesznek világbajnokaink és Európa-bajnokaink. Költséges sportágról van szó, az utazásra is sok pénz kell. Hiszem, hogy a jövő évi költségvetésünkben ez már érzékelhető lesz.

– Évtizedek óta rendkívül megosztott a sportág, a belső viszályok, viták miatt sokszor már nem is ellenfelekről, inkább ellenségekről beszélünk. Az elődjei nem mindig tudták kezelni ezt a helyzetet. Ön képes lesz rá?
– Már én is megtapasztaltam, néha még az elnökségi üléseken is úgy érzem magam, mintha Muppet Show-ban lennék. Ha rivalizálásból fakadnak az ellentétek, azt még megértem, de ha csak azért van, mert egyik utálja a másikat, az elfogadhatatlan, és nem is fogom megengedni. Amikor idejöttem, azt gondoltam, ez egy nagy család, de kiderült, hogy ötvenhárom évesen nekem kell rendet tennem a családban. E téren is sok a teendő, de az elnöknek az integráló szerepkört is vállalnia kell.

– Mennyiben segíti az integrációt, a családegyesítést, hogy a most menesztett válogatott edzőket kitiltották a Marczibányi téri asztalitenisz-csarnokból?
– Nem hatalmaztak fel, hogy a részletekbe belemenjek, de annyit mondhatok, ha valaki vagy valakik nem értenek egyet az elnökség döntésével, és ahelyett, hogy engem megkeresnének, máshoz mennek panaszkodni, azzal megsértik a szövetséget. Márpedig akik megsértenek bennünket, azokat a magyar asztalitenisz szentélyében nemkívánatos személyeknek tekintjük.

– Az elején úgy fogalmazott, elegáns gesztust tettek a kapitányoknak, hogy szakmai okokra hivatkozva menesztették őket. Jól gondolom, hogy erre a bizonyos sértő cselekedetre gondolt?
– Maradjunk annyiban, más szövetségi kapitányokkal szeretnénk dolgozni, de a döntésünkben a szövetséggel szembeni etikátlan lépések is közrejátszottak.