Öttusa: nem áll meg az élet – Benedek Gábor 95 éves
Az első kérdés a március 23-án 95. születésnapját betöltő Benedek Gáborhoz: hogy van? Nem szokott betegeskedni, ám időnként gerincproblémák hátráltatják a futásban. „Mindennap egy órát dzsoggolok – futásnak nem nevezném –, délután pedig másfél órát sétálok. Ez az élet alapja. De lassan úgy vagyok, mint a két évvel ezelőtt 94 évesen elhunyt szegény megboldogult bátyám, aki azt mondta, inkább keresi a padot...”
Egy öt évvel ezelőtti beszélgetésünket elevenítettem fel, amelyben az élet megpróbáltatásait egy-egy tusához hasonlította: a második világháború befejezése előtt huszárként menekült Marosvásárhelyről a Vörös Hadsereg elől, német katonákkal angol fogságba esett Dániában. „Voltam Hamlet várában Helsingörben is”, tette most hozzá az 1969 óta a németországi Sankt Augustinban élő korábbi öttusázó. További tusák következtek, a túlélés, a hazatérés 1947-ben, aztán az itthoni megélhetés a hadiözvegy mamával a háború előtt elhunyt horthysta tiszt apa után kapott trafikból...
De jött az igazi öttusa, Benedek Gábornak kimondottan jókor: a Szovjetunióban felkarolták az addig úrinak számító sportágat, s Benedek a szintén egykori hadapródiskolás Szondy Istvánnal és Kovácsi Aladárral 1952-ben Helsinkiben csapatban megszerezte a sportág első magyar olimpiai bajnoki címét, egyéniben második lett, rá egy évre Chilében a vb-n megnyerte az aranyérmet.
Megbecsült sportoló volt, egykori iskolájában a Vajda Péter utcában sportkört neveztek el róla, 1956 januárjában a magyar sportolók nevében ő tette le az olimpiai esküt. A melbourne-i ötkarikás játékokra utazva a Prága melletti Nymburkban amikor megtudták, hogy a szovjetek eltiporták a forradalmat, s megszállták az országot, forradalmi bizottságot alapítottak, Benedek amondó volt, ne fogjanak kezet a szovjet sportolókkal. Persze hogy Kádár János rendszere ezt nem hagyta büntetlenül, 1957 tavaszán elővették, szikvízgyártásból tudta csak eltartani a családját.
Igen, a család, amelynek életét szomorú események kísérik. „Apám halála is megviselt, de még jobban a lányom leukémiája.”
Benedek felesége a híres gyerekgyógyász, Heim Pál unokája volt, ezért is kerülhettek be az NSZK-ban egy gyógykezelési programba, ám Évikén nem tudtak segíteni. Ráadásul a kiutazás során a határőrök megalázó helyzetbe hozták a kislányt, a Benedek család ekkor döntötte el, nem tér haza – pedig ez Gábornak korábban a megpróbáltatások ellenére sohasem jutott eszébe. Fiuk – akit egyébként nem engedtek ki a családdal, nehogy disszidáljanak... – egy Volkswagen buszban elbújtatva szökött a família után.
Ezt követően Benedek nyugdíjazásáig Warendorfban dolgozott, a rendszerváltoztatást követően rendszeresen hazalátogatott, sűrűn megfordult pilismaróti házában. Arra a felvetésre, mit tervez, így válaszolt: „Noha már egyre kevesebben vannak a régiek közül – talán csak Szaniszló Józsefet említhetem az én korosztályomból –, ismét rendszeresen hazajárok. Előbb az unokám esküvőjére áprilisban, majd nyáron egy hónapra Pilismarótra. Nem áll meg az élet.”
