Sporttörténelmet írt a brit ultrafutó a világ legkeményebb versenyének teljesítésével

Március végén sportági történelmet írt Jasmin Paris, aki első nőként teljesítette a világ egyik legkegyetlenebb ultramaratonját, a Barkley Marathont. A Csupasporton is írtunk már a 160 kilométeres tennessee-i versenyről, amelynek útvonala évről évre módosul, teljesen titkos, és az indulók is csak néhány órával a rajt előtt kapják meg az itinert. A kütyük (beleértve a GPS-t is) és segítők igénybevétele tilos, emiatt rengetegen eltévednek. A rajt időpontja szintén ismeretlen (cigarettája meggyújtásával jelzi a verseny igazgatója a startot), és összesen hatvan óra alatt kell teljesíteni az erdős, bozótos terepen az ötkörös távot. A szintemelkedés összesen több mint tizenhatezer méter, és akkor még messze nem említettünk minden nehezítő tényezőt.

Évente csupán negyvenen indulhatnak, és 1989 óta összesen húszan teljesítették hatvan órán belül a távot.

Az időkorlát jelentős nehezítő tényező, Jasmin Paris is majdnem ezen bukott el. Épphogy sikerült neki, 59:58:21 óra alatt csinálta végig a börtönszökés ihlette embertelen maratonit. A célba érkezés után összerogyott, a lába pedig láthatóan tele volt a terepen szerzett sérülésekkel. A negyvenéves brit sportoló később büszkén mesélt arról, milyen érzés volt végigcsinálni a versenyt.

„Nagyon jól érzem magam, igaz, a lábaim még mindig duzzadtak, és tele vannak sérülésekkel, emellett kisebb ínhüvelygyulladásom is van – mondta napokkal a verseny után Jasmin Paris az irunfar.com-nak. – A kulcs a nagyon erős belső motiváció. Ennél a maratoninál tényleg szükség van arra, hogy meglegyen a belső tűz, és mindenáron meg akard csinálni. Érdekes, mert már hónapokkal ezelőtt éreztem, hogy sikerül. Nem tudom leírni ezt az érzést, de egyszerűen tudtam, hogy összejön. Igaz, nagyon sokat edzettem, hogy sikerüljön. Még tinédzserként szenvedtem térdszalagszakadást, ami azóta sem jött teljesen rendbe, és körülbelül másfél évvel ezelőtt az orvos azt javasolta, hogy legfeljebb sík terepen fussak. De engem ez sem tántorított el. Kőkeményen edzettem, és a térdem erősebb, mint valaha. Az utolsó kör előtt reálisan úgy tűnt, hogy nincs esélyem, de az adrenalin hajtott tovább, és egészen az utolsó kilométerig hittem, hogy sikerül. Ott viszont nem voltam benne biztos, hogy képes leszek időben felfutni a célba, de nem volt veszítenivalóm.”

Az állatorvosként dolgozó kétgyermekes édesanya azt is elmondta, mikor hallott először a versenyről.

„Már régóta tudtam róla, de kétezertizenkilencben keresett meg először a verseny igazgatója, hogy próbáljam ki magam – folytatta Paris. – Óriási kihívás, és nagyon izgalmas verseny, mégis időbe telt, mire úgy éreztem, hogy meg akarom csinálni. Kétezerhuszonegyben jött el ez a pont, akkor mintha átkapcsoltak volna bennem valamit.

Mindkét gyermekem születése után szerettem volna valami olyat csinálni, ami kimozdít a komfortzónámból. Ez pedig a legkeményebb verseny, amin valaha indultam.

Máshol is lehet rossz napod, lehetnek rosszak a körülmények, de ez már önmagában brutális. Már eleve a bizonytalanság, lefekszel éjjel, és próbálsz aludni, de tudod, hogy bármikor kelthetnek, és egyből indul a verseny. Volt olyan szakasz, ahol alig tudtam megállni a lábamon, és egy falat sem ment le a torkomon. Magamba erőltettem egy rizspudingot, amit utána egyből ki is hánytam. De végül megcsináltam. Ezzel nemcsak a nőket, mindenkit arra szeretnék bátorítani, hogy sportoljon, tegye próbára magát, és ne féljen az ezzel járó kockázattól.”