A 496-os kísérlet, 9. nap: Hajrá, hajnali futók!

Mottó:Nem a távolság, az iram öl… (teljesítve: 45 kilométer)

A megfigyelőhelyem végül egy picinyke domb lett – errefelé amúgy nem könnyű ilyen magaslatot találni, ugyanis sík a terep –, és a hajnali deres, csípős időben még fázni is elfelejtettem, ahogyan lestem (és fényképeztem), ahogy világosodik, és szó szerint kinyújtózkodik az ég alja.

S igen, azt hiszem, sikerült is rátalálni a hajnali futás gyönyörűségére, megfejteni a rejtélyt, miért érdemes nekivágni a futóútnak az éjszaka utolsó pillanataiban: ilyenkor minden egyes lépés új élményt jelent, s ha valaki odafigyelve teszi meg a kilométereket, a vöröslő nappal szembe futva ösztönös szereplője lesz a világ ébredésének.

Ez a kilencezer méter a 496-ból maga volt a csoda…

A BLOGSOROZAT EDDIGI RÉSZEI:

8 km: Futóút a semmibe
7 km: Örülni az utolsónak is szabad!
6 km: Hosszú árnyék az éjszakában
5 km: Nem sikerült, megbuktam…
4 km: Szemét ügy négyezer méteren
3 km: Na, a vetkőzést inkább hagyjuk…
2 km: Kocogás a halál elől…
1 km: Versenyfutás a fürdővízért