Máténé Varju Edit felejthetetlen útravalója

A Wikipédia-oldaladon olvastam, hogy 2001-ben keszonbetegséged lett, ezután kezdtél futni. Hogy emlékszel vissza a kezdetekre?

A keszonbetegségnek nincs köze ahhoz, hogy futni kezdtem – mondta Máténé Varju Edit. – Bezárt a konditerem, ahova jártam, azért kezdtem el futni. Gyerekkoromban kosaraztam, kézilabdáztam, karatéztam és kajakoztam. Csupa k betűs sportot űztem, és felnőtt fejjel a konditerem után jött a kocogás. A Wikipédia-oldalt nem is tudom, hogy ki szerkesztette rólam, a DUV-on pontosabban fent vannak az eredményeim.

A futást 2003-ban kezdted, 2008-ban Sárváron már nagyon szép eredményed volt. Mikor határoztad el, hogy komolyabban akarsz futni, és melyik volt a kedvenc versenyed?

A legkedvesebb az összes huszonnégy órás versenyem, az összes Ultrabalaton és mindhárom Sparthatlon, de a két „leg” az első huszonnégy órásom, amely egyben világbajnokság is volt, és az utolsó, a 2016-os Spartathlon. Utóbbi életem legmeghatározóbb futóélménye volt, a szívem csücske. Ebben hatalmas szerepe volt a kísérőimnek, igazi csapatmunka volt. Sziszó, azaz Bogárdi Szilvia, Bányainé Rónai Erika és a férjem volt velem. A 2014-es Sparthatlonon Öcsitől, Márkus Istvántól kaptam olyan „útravalót”, amely egész életemben végig is kísér.

A vége felé jártam, kerülgetett a dögrovás, a kiszállás gondolatával játszottam, amikor Öcsi azt mondta nekem: „Nem adjuk fel az álmainkat!” Ez beégett, örökre.

Nagyon egyszerű: nem tudok gyorsan futni, de lassan legalább jó sokáig.

Az aszfaltot vagy a terepet szereted jobban?

Mindkettőt szeretem, de a biztonságot és a normálisabb sebességet az aszfalt nyújtja, ott kisebb az esési százalékom is… A terep pedig az igazi „relax”, bár futás közben általában nem sokat látok a tájból, csak ha megállok – menet közben ugyanis a lábam elé nézek, persze sokszor ez is kevés: futok, örömködöm, és bumm, teljes testfelületes talajfogás…

Sajnos emelkedőn felfelé még nem nagyon bírok futni, lefelé meg nem merek. Mindettől függetlenül terepen is a minél hosszabb távok vonzanak.

Az Ultrabalatonon állok rajthoz legközelebb, és maximum három hosszabb versenyen veszek részt. Hétfő a pihenőnap, hetente hatszor futok. Egyetemi karon dolgozom, nyolc órakor kezdek, így hét közben fél négykor-négykor kelek, és fél öt körül indulok futni.

Ezt hogy bírja a családod?

A lányom, Eszter már kirepült, most szerezte második diplomáját Skóciában, nagyon büszke vagyok rá! A férjemmel kölcsönösen támogatjuk egymást, ő is a kísérőim közt volt a Spartathlonon.

Mindig örömöt szerez a futás?

Ha jobban elgondolkodom, nem mondhatnám, hogy bármikor is bánatom adódott volna a futásból. Még ha nem is szerzett mindig örömöt, akkor is minden futásomnak megvolt a maga tanulsága, és tudom, hogy mindig van tovább.

Elkerülnek a sérülések?

Lekopogom, hogy igen. Nem esem túlzásokba, nem halmozom a versenyeket, az edzőm, Lőrincz Olivér is nagy figyelmet fordít erre.

Mesélnél nekem kicsit az étkezésedről? Iszonyúan jó formában vagy, milyen étrendet követsz?

A futás mellett nagy kedvenceid a kutyák! Bogárdi Szilvi kutyája, Virsli, a szálkás szőrű tacskó is szokott nálatok vendégeskedni. Samu, a magyar vizslád már idősebb – futott valaha veled, mint Marcipán Lubics Szilvivel?

Samu fiatalabb korában futott velem, de kilencéves kora körül bedurrant a „dereka”, az ágyéki csigolyája, és letiltotta az állatorvos. Csak annyit szaladgálhat, amennyihez kedve van. Szóval eljutottunk arra a pontra, amikor a kutya már nem tud annyit futni, mint én... Samu szenior örömfutó lett! Remélem, rám még vár jó néhány kilométerekben gazdag év.

(Nyitó képünkön Máténé Varju Edit és Lubics Szilvia, itt pedig Samu kutya is edzésben)