Brutálfutás patakkal, csalánnal

Holt volt, hol nem volt, volt egyszer egy Brutálfutás a szelídgesztenyés mentén, a vaddisznóösvény nyomán, a nagy szedres tövében, járt és járatlan erdei utakon a Pilis mélyén. Hol kisnyugdíjasok berregtetik fűnyírójukat, hol hétvégi telkesek görnyednek gyomlálandó kiskertjükben, hol a déli harangszó után Laci bácsi kopogtat egy kis barackkal „kedvcsinálónak” a rántott húshoz.

Gyakran látott „vendégek” errefelé a meredek emelkedőket, hegyi terepet választó futók, ritkán látott jelenség azonban, hogy rajtszámmal a mellkasukon ugorjanak ki a bokorból, s robogjanak tovább a hűs erdő felé. Ők voltak a dunabogdányi Brutálfutás részvevői.

Országos hírverése nem volt a versenynek, a szervezők nem is gondoltak erre, hiszen nehéz lenne koordinálni egy többezres tömeget.

Inkább kicsi lépésenként terveznek, a dunakanyari pékséglánc hirdetőtábláján „promótálva” az eseményt, a helyieket megmozdítva – akár résztvevőként, akár önkéntesként a frissítőpontoknál.

„Amatőr munka”, ami semmi esetre sem pejoratív kitétel, sokkal inkább megsüvegelendő próbálkozás, s ha az akadályokat vesszük sorra, akkor kijelenthető: izgalmas, kreatív, látványos versenyt hoztak össze a Pilisben.

Bálaugrás, patakfutás, vízhordás, vízesésből kikapaszkodás, mellkasig érő páfrány és csalán között futás: csak néhány azokból az extra feladatokból, amelyet teljesíteni kellett a 8 kilométeres verseny során a futóknak.

Akik keményen állták az erdei próbát, dacoltak az éjjeli esőzés során felázott talajjal, s először cipőjüket féltve, majd annál lelkesebben robogtak bele a megduzzadt patakmederbe. Jutalmuk a kaland, az élmény mellett egyedi érem lett, s talán a lehetőség, amely így szól: „Jövőre, veled, ugyanitt!”