Győzött a Fradi – Malonyai Péter jegyzete

Megint Szerhij Rebrov mondta meg a frankót, miszerint azt a tempót, amelyet a Bajnokok Ligája-meccsek, különösen a Barcelona és aktuálisan a Juventus elleni fellépés megkívánnak, képtelenség edzéseken modellezni.

Így aztán nem érdemes elemezgetni, hogy például szerdán meg korábban Barcelonában a végére elfogyott a Fradi. Pontosabban, kimerült a védekezése, így kapott mindkétszer két gólt, amelyek híján papíron elfogadható(bb) eredmények (1–3, 1–2) születhettek volna.

Nem a taktika, a szervezett módi bukott meg, kijött a két csapat közötti különbség. Másként az a távolság lett látványos, ami a magyar futball és az európai elit produkciója között van. Nincs ebben semmi fájdalmas, s főként semmi új, tényekről beszélünk. Éppen ezért hiába reménykedik a kívülálló abban, hogy rendre az ő csapata lesz a legjobb, drukkerként ez mindmáig természetes alapállás, valósan nézve a dolgokat nem több – álomnál.

Reálisan gondolkozva, mások a célok, mint amelyekért futballunk Európára szólóan sikeres korszakaiban jó eséllyel küzdhettünk. Szűkítve a kört, a Ferencvárosnál az volt a feladat, hogy a csapat jusson be a Bajnokok Ligája csoportkörébe, Rebrov edző játékosai eleget tettek a kívánalomnak, a többi – ebben az idényben mindenképpen – csak ráadás.

Nem mondom, hogy hab a tortán, mert egyrészt – szó szerint – émelyítő közhely, másrészt pedig többről van szó, mint némi ebéd utáni desszertről. A képnél maradva – főételről. Sigér Dávid megjegyzésére gondolok, a középpályás úgy tartja, rengeteg ilyen meccsre van szükség ahhoz, hogy fejlődjön a futballista. Ez is közhely? Persze. De legalább nem édeskés, s meg van támasztva azzal, amit a Fradi produkál a Bajnokok Ligájában. A selejtezőktől napjainkig. És tovább, előlegezem meg szívből a bizalmat. Arra építve, amit szintén az ukrán mestertől tudunk, nevezetesen: a játékosok olyannyira magukba roskadva ültek a Juventus elleni meccs után az öltözőben, mintha a döntőt veszítették volna el.

Ez a mostani Fradi-csoportkör felfogható tapasztalatszerzésnek is, benne, hogy amiért meg kell fizetni a tanulópénzt, azért muszáj, a sport, a futball hosszú távon igazságos. És abból még nem lett baj, ha valahol tudták, miben kéne előrébb lépni. Nem vágtatni, lépni, mert csodák nincsenek (lásd újra Rebrov edző ritmuskülönbségről szóló megállapítását).

Kétségtelen, jobb nyerni, mint veszíteni, ám ez a ferencvárosi ősz bizonyítja a Fradi-nóta egyébként logikátlan refrénjét: „Mi akkor is győzünk, hogyha kikapunk.”