Atlétika: Rózsavölgyi István nevét veszi fel a tatai pálya

„Megvallom, egyáltalán nem számítottam erre a megtiszteltetésre, amelynek annál inkább örülök” – vallotta be az MTI kérdésére a Tatán élő Rózsavölgyi, aki egyéniben elért rekordjai mellett húzóembere volt a világcsúcsokat sorozatban megdöntő 4x1500 méteres váltónak, a Mikes Ferenc, Tábori László, Rózsavölgyi, Iharos Sándor kvartettnek. Az 1956-os melbourne-i olimpia számára is kudarcot hozott, ám volt lelki és testi ereje ahhoz, hogy Rómában (1960), 31 évesen az 1500 méter döntőjét követően felálljon a dobogó harmadik fokára.Rózsavölgyi István Óbudán nevelkedett, s már kisfiúként gyakran futásra kényszerült, leginkább akkor, amikor barátaival a környező gyümölcsöskerteket látogatta meg, s a gazdák a termés dézsmálásán kapták. Mint majd minden kamasz, először ő is futballozott: a rég megszűnt Óbudai Előrében jobbszélső volt, de egy idő után elege lett abból, hogy mindig össze-vissza rugdosva tért haza.Arról, hogy mikor lépett be az életébe az atlétika, ezt mondta: „1949-ben Kaposvárra, a gyalogsághoz vonultattak be, ahol heti két-három alkalommal a mintegy tíz kilométernyire lévő gyakorlótérre vezényeltek. Kifelé lépésben, visszafelé futva tettük meg a távot. Aki a legjobb volt, az kimenőt kapott. A siker érdekében volt, hogy felkészülésként két puskával futottam. 1950-ben Budapestre kerültem a tisztiiskolára, ahol már rendszeresen edzhettem. A Honvéd egyébként 1952-ben igazolt versenyzői közé.” „Pergamen” (Csermák József kalapácsvető olimpiai bajnok nevezte el így) egy évvel később már második lett ezerötszázon az országos bajnokságon. Korábban a hadseregben sprintelnie is kellett, s egyszer „végigszenvedte” a 10 000 méteres távot is, de az ezerötszáz volt az igazi. „Edzőnk, Iglói Náci bácsi méltán volt világhírű. A finneknél, majd a svédeknél szerzett tapasztalatait eredményesen hasznosította. Nem futottunk sokat, azt azonban annál intenzívebben! Volt olyan edzés, amikor a végén tizenötször 60 méter jelentette a desszertet.” Az eredmények Iglóit igazolták. Rózsavölgyi hét világcsúcsot futott. A legnagyobb időt 1956. augusztus 8-án, éppen a tatai edzőtáborban érte el: 3:40.6 perccel Iharos Sándor világrekordját javította meg. Három hónappal később, a melbourne-i olimpián viszont már az előfutamban búcsúra kényszerült. „Ez életem legszomorúbb emléke. Az 1956-os forradalom idején alig jutottunk ki az országból, három hét kiesett a rendszeres edzésekből, ráadásul idegileg is megviselt voltam. A helyszínen megfogadtam: a következő olimpián dobogóra fogok állni. Rómában a brit Elliot verhetetlen volt, s mivel féltem, hogy begörcsöl a lábam, így a francia Jazy mögött beértem a harmadik hellyel.” Többször is eljutott Amerikába, fapadlós versenyekre, ahol 15 ezer néző előtt futhatott egy-egy karóráért. 1961 végén adta le a szerelést, hogy másnaptól edzősködéssel folytassa pályafutását. Előbb az öttusa-válogatottért felelt, majd a Honvéd szakosztályát vezette 1976-ig. Nyugdíjazását követően, Tatára költözött, ahol 1984-ig voltak tanítványai, az azt következő hat évben pedig az edzőtábor sportszakmai vezetőjeként tevékenykedett. „1990 és 1995 között helyi atlétáknak adtam tanácsokat. 1991 és 2004 között pedig a Máltai Szeretetszolgálat helyi szervezeténél fizetség nélkül szállítottam az ebédeket. Amikor 75 éves lettem, tőlük is elköszöntem. Szerencsére még megvannak a kulcsaim, így az edzőtábor kapuján át egyenesen lejutok a Cseke-tóra, ahol rendszeresen horgászom” – fejezte be a beszélgetést Rózsavölgyi István.