Áldozatválogatott – Csinta Samu publicisztikája

Nehéz helyzetben van az ember az európai futball jelenidejének egyik legnagyobb sztárjával, Erling Haalanddal. A norvég csodacsatár pályájának rakétája ugyanis olyan sebességgel és fényességgel tör az ég felé, hogy gyakorlatilag mindenik mérkőzése bőven szolgáltat alkalmat és élményanyagot eposzok, himnuszok, víziók felrajzolásához, történelmi párhuzamok keresgéléséhez. A legutóbbi, a manchesteri városi rangadó nemcsak a két együttes örök rivalizálása miatt kívánkozik mégis az élre, és még csak nem is Haaland mesterhármasa, illetve a City kíméletlen „kivégzőakciója” okán, bár mindkettő önálló írást is érdemelne.

Gondolataimat mégis két teljesen más elem foglalta le a találkozó alatt. A meccs felvezetőjében ugyan a vártnál kisebb súlyt kapott, árgus szemekkel figyeltem bármilyen jelt, ami a Haaland család kivételes MU-fóbiájáról árulkodna, és amelynek megalapozottsága ugyan nehezen megkérdőjelezhető, mégis ritkán fordul elő, hogy egy csapat ilyen mértékben tabutémává merevedjen egy család életében. Az apa, Alf-Inge Haaland a Manchester City játékosaként lépett pályára azon a 2001-es angol bajnokin, amelyen a Manchester United csapatkapitánya, Roy Keane végzetes sérülést okozott neki. (Megjegyzendő: négy évvel korábban viszont a norvég – még mint Leeds-játékos – durva szabálytalansága miatt elszakadt az ír labdarúgó térdszalagja.) A valóban kriminális belépő nyomán már nem volt visszatérés a korábbi szintre, így a család 2004-ben hazatért Brynébe, ahol az alig négyéves kis Erling már-már vallásos révülettel kezdhette el futballistaéletét. A papa sohasem bocsátott meg Keane-nek, igaz, utóbbi sem vette a fáradságot, hogy felkeresse áldozatát. Sőt, pályafutása befejezése után olyan kijelentésre ragadtatta magát, miszerint sok megbánnivalója akad az életben, de ez az ügy nem tartozik közéjük. E körülményegyüttes hatására mindenesetre a Haaland családban soha többé nem volt szabad kiejteni az ír terminátor nevét, ha megjelent a televízió képernyőjén, azonnal csatornát váltottak, és ezáltal természetesen a Manchester United is feketelistára került.

Mindezek ismeretében a múlt vasárnapi meccsen egy nyomozó vizslatásával követtem Erling Haaland minden mozdulatát, erősen szurkolva, hogy ne essen a revansvágy bármilyen kis csapdájába. Nem esett, és ezzel jelentős mennyiségű pluszpontot szerzett nálam – a temérdek mellé, amelyeket zsenialitása alapján osztottam ki neki. A norvéggal kapcsolatosan amúgy is tele vagyok féltő aggódással. A civil életből is merítkezve gyűjtöttem be annak tapasztalatát, esetenként mennyire önkorlátozó módon élnek a hasonló őserővel megáldott emberek. Többségük, teszem hozzá, mert mondjuk Zlatan Ibrahimovic esetében találkoztam már néhány olyan ösztönmegnyilvánulással, amelynek következménye nem lett ugyan gyászos, de a szándék egyértelmű volt: érezzétek, ki vagyok, és mire lehetnék képes.

Haalandnál egyelőre nem, sőt, a tekintetében sem véltem még felfedezni a pokoli erő elfojtásának dühét. Esetében számomra egyelőre az a legfélelmetesebb, ahogyan mindenhová, mindenkit megelőzve odaér. Meggyőződésem, hogy az MU elleni harmadik gólt megelőzően a City játékmestere, Kevin De Bruyne senki másnak nem tette volna olyan mélyre, olyan erővel a labdát, mint Haalandnak. A közeli szemlélők, Raphael Varane és David de Gea által is elérhetetlennek ítélt indításra pedig a norvég nem puszta kamikazéként vetette be magát, hanem remek ütemben, a labda pontos irányítására „beállított” lábbal. Biztosan megálmodom még néhányszor azt az akciót, amelyet csakis Haalandra lehetett szabni – és ez már De Bruyne kivételes intelligenciájának bizonyítéka.

Máris fizikai fájdalmat okoz a gondolat, hogy ekkora csatáregyéniséget kell majd nélkülöznünk a katari világbajnokságon, miután Norvégia válogatottjának nem sikerült kivívnia a vb-n való részvétel jogát. Persze előfordult már ilyen, ezt azonban csak a történeti hűség kedvéért érdemes hozzátenni, semmiképpen sem vigasztalás gyanánt. Ez a kis országok sorsa, mondhatnánk, de azért Norvégia esetében érdemes kissé alaposabban is megvizsgálni a helyzetet.

A skandináv ország csapatának zömét – amúgy az egyetlen európai válogatott, amely még sohasem kapott ki a braziloktól... – csupa olyan játékos alkotja, aki európai topbajnokságban szerepel, és nem is epizódszerepben. Nem volt ez alapvetően másként korábban sem, a nemzetközi porondon mégsem sikerült nagyot domborítaniuk. Legutóbb 1998-ban jutottak ki a világbajnokság döntő tornájára olyan 22-es kerettel, amelyben mindössze négy Norvégiában szereplő játékos kapott helyet, a többiek jellemzően az angol első osztályban futballoztak. A Katarról lemaradó Norvégia esetében is nagyjából hasonló a helyzet, azzal a pontosítással, hogy most ott van a pályán a 23 válogatott meccsén 21 gólig jutó Haaland és a 15 gólnál tartó, az RB Leipzigtől most éppen a Real Sociedadnál kölcsönben szereplő Alexander Sörloth. No és messze nem utolsósorban a talán még mindig csodagyerekként kezelt Martin Ödegaard, akit már 16 évesen „bespájzolt” magának a Real Madrid, és aki most éppen az Arsenalnál várja, hogy újra eszébe jusson valakinek Madridban. És aki akár képes is lehetne hasonló passzokra, amelyek esetében már korábban, a De Bruyne-példázat során feladtam a felsőfokok keresését.

Ezzel együtt Norvégiában ebben az esztendőben is mindenki tévén nézi a világbajnokságot, ­Haaland közben meg regenerálódhat egy valóban húzós idény közepette, esetleg szakérthet valamelyik televízióban. A kérdés elsősorban szakmai jellegű, de talán civil szempontból is megközelíthető: miért történik mindez rendszeresen Norvégiával? Azzal a válogatottal, amelynek összértékét 338 millió euróra becsüli a Transfermarkt – igaz, ebből 150-et egymaga Haaland „nyom” –, miközben Lengyelországot 257 millióra, Svájcot 192.2-re, de Szerbia és Dánia is a norvégokkal azonos kategóriába tartozik. Mármint a játékosok értékének összesítése alapján.

Valamiért mégsem történik meg az áttörés, a gazdag ország jó körülmények között nevelkedő, Európa szinte valamennyi bajnokságában kapós futballistái képtelenek összeállni egy ütőképes válogatottba. Szakvezetői probléma lenne? A válogatott ügyét a játékosok egyéni érdekének alávető prioritások érvényesülnének? Legalábbis hasonlókra utal a norvég nemzeti együttes környékén tapasztalható játékosuralom, a társaság klikkekre bomlott, egyfajta kasztrendszer alakult ki, amelynek csúcsán a Haaland, Ödegaard, Sörloth trió áll. A szállodák folyosóin pedig az utóbbi időben megduplázták a biztonsági szolgálatot, senkit sem engednek a sztárok közelébe. Bizonyos mértékig érthetően, hiszen épeszű ember óvja az értékeit, gyémántékszereket sem szállítunk reklámzacskóban. Azon már lehetne vitatkozni, mennyire indokolt, illetve elegáns például, hogy a Manchester City mostanában saját fizioterapeutáját küldi Haaland válogatott fellépéseinek helyszíneire, hogy szükség esetén kéznél legyen. Mintha a norvég csapatnak nem lenne megfelelő stábja...

Persze, amíg Haaland minimum párosával – de nem ritkák a bajnokikon a mesterhármasok sem – rugdossa a gólokat a Cityben – lásd a legutóbbi, szerda esti, Koppenhága elleni Bajnokok Ligája-meccset –, addig a norvég válogatott lokális probléma marad. A globális sajtó legfeljebb olyan témák szerint tematizálja a skandináv ország futballját, mint például a katari emberi jogsértések miatti norvég bojkottkezdeményezés. Illetve ilyenkor, amikor nagy világversenyek előtt a majdani nagy hiányzókat kezdjük leltározni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!