MLB: „Egy egészen valószínűtlen szezon végén... Megtörtént a lehetetlen!”

BÁLINT MÁTYÁSBÁLINT MÁTYÁS
Vágólapra másolva!
2019.03.30. 13:44
null
Kirk Gibson nevéhez fűződik a sportág egyik csodája (Fotó: Getty Images)
Los Angeles az Egyesült Államok talán legnagyobb sportvárosa, legendás csapatokkal, egyéniségekkel és eseményekkel. Egy 1988-as baseballmeccs azonban még ezek közül is kiemelkedik.

Ahogy a legendás tévébemondó, Vin Scully fogalmazott az észak-amerikai baseballbajnokság, az MLB 1988-as, World Seriesnek hívott nagydöntője első meccsének végén: „Egy egészen valószínűtlen szezon végén... Megtörtént a lehetetlen!”

Előtte több mint egy percig maradt néma csendben, hagyta, hogy a képek beszéljenek helyette. A Los Angeles Dodgers stadionjában 56 ezer ember ordított, üvöltött, őrjöngött boldogságában, mert érezte, hogy olyasmit látott, amit még soha, és amit nem is igen fog. A parkolóban több száz féklámpa gyulladt fel egyszerre: a dugót elkerülni próbáló, a már elbukottnak vélt meccs végét az autórádión hallgató kocadrukkerek káromkodva vették tudomásul, hogy lemaradtak életük élményéről.

A pályán egy kamionosbajuszú, a fejét „díszítő” sapkalenyomat miatt különösen borzas figura sántikált körbe eszelős tekintettel, égnek emelt öklökkel, így ünnepelve pillanatokkal azelőtti kétpontos hazafutását, és az Oakland Athletics elleni 5–4-es győzelmet, egy olyan meccsen, amelyen semmi keresnivalója sem volt. Később ezt a momentumot Magic Johnson, Wayne Gretzky, Kareem Abdul-Jabbar, O. J. Simpson és megannyi legenda városában, Kirk Gibson 1988-as hazafutását választották meg a legemlékezetesebb sportpillanatnak Los Angeles történetében.

CIPŐKRÉM A SAPKÁBAN

Gibson nem sokkal korábban még az öltözőben kornyadozott, és tévén nézte, ahogyan társai hiába küzdenek legalább az egyenlítésért a nagydöntő első felvonásán. Nagy szükségük lett volna Gibsonra, akinek ugyan ez volt az első LA-i szezonja, de máris a főcsoport legértékesebb játékosának választották, és nagyjából az első edzőmeccstől fogva az akkor már évek óta vergődő Dodgers vitathatatlan vezéregyénisége lett.

Az egyik tréfás kedvű csapattársa bekente Gibson sapkája belsejét cipőpasztával, úgyhogy amikor emberünk az ütés után lekapta a tökfödőt, fekete kátrányglóriában pompázott, amely alatt csakhamar vörösre váltott a feje, dühében levonult a pályáról, és másnap szózatot intézett a csapatához. Ebben tömören összefoglalta, hogy eddig az egész brigád annyit marháskodhatott, amennyit akart, de most, hogy ő is itt van, mindenki vegye komolyan a feladatát. Jobbnak látták hallgatni rá. Mégiscsak a liga egyik legnagyobb egyénisége volt, aki nemcsak bajnoki gyűrűvel az ujján érkezett a Detroit Tigerstől, hanem veszedelmes hírnévvel is.

Egyetemistaként egyszer összeverekedett az ellenfél teljes kispadjával; újonc profiként azzal kezdte, hogy az egyik keménykedni próbáló veteránjátékost átdobta a konditerem csukott ajtaján, majd a mellkasára térdelt, és közölte vele, hogy ha még egy szót szól, megöli; máskor pedig újságírónőket kergetett át szinte meztelenül az öltözőn, trágárságokat ordibálva.

BESZAKADT VÁDLI, KIFICAMODOTT TÉRD

Gibson tehát visszavezette a csúcsra a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján nyolc év alatt négyszer is döntőző, de azóta playoffkört sem nyerő Dodgerst, ennek azonban ára volt: a New York Mets elleni főcsoportdöntőben beszakadt a bal vádlija, és kificamodott a jobb térde, gyakorlatilag mozgásképtelen volt. MLB-finálé ide vagy oda, szó sem lehetett róla, hogy pályára lépjen az idényben több mint száz alapszakaszmeccset nyerő, abszolút favoritnak számító Oakland ellen, bár a jegyzőkönyvbe a tisztesség kedvéért beírták. Amikor pedig a második játékrész elején José Canseco, az Athletics kubai legendája akkor grand slamet – vagyis négy pontot érő hazafutást – ütött, hogy a labdája behorpasztotta a túlsó lelátón álló tévékamerát, úgy tűnt, a Dodgersnek valóban nem lesz esélye.
Aztán az utolsó előtti inningben, amikor az Oakland még mindig 4–3-ra vezetett, a tévékommentátor Vin Scully levonta a tanulságot: „Gibson viszont nincs sehol. Az ember, aki egész évben a Dodgers legjobbja volt, és aki megmentette a csapatát a főcsoportdöntőben, ma biztosan nem lép pályára. Még a kispadra sem ült le.”

Hősünknek több sem kellett.

„Hát, egy frászt!” – kiáltotta el magát a fentiek hallatán az öltözőben a sérüléseit jegelve tévéző Gibson. Odaintette magához az éppen a törülközőket mosó kifutófiút, Mitch Poole-t, aki azon dohogott, hogy a meccs előtt elveszítette a hat lóti-futi közötti sorshúzást, és ő kapta a büdös öltözői munkát, miközben a többiek a pályán szedhették az ütőket és a labdákat – kisvártatva viszont már ő túrhatta elő a feldühödött Gibson mezét, sőt, nemsokára már ő dobálta a labdákat a stadion egy eldugott sarkában melegíteni kezdő szupersztárnak. Aki azonban épp nem keltette szupersztár benyomását: képtelen volt megállni a lábain, és minden ütés után hatalmasakat nyögött fájdalmában, úgyhogy hamar be is fejezte a tréninget, és a kifutófiút Tommy Lasorda főedzőért küldette.

Az persze épp az utolsó inningre tervezett vésztaktikán töprengett, úgyhogy elsőre elzavarta az izgága srácot, de mikor megértette, mit akar, egészen fellelkesült, és figyelmeztette Gibsont, nehogy előbújjon, amíg nem szólítják ütni, sőt, látványosan elküldött egy középgyenge játékost melegíteni.

HURKA HELYETT JÖTT A SZUPERSZTÁR

A terv bejött: az Oakland dobója, Dennis Eckersley előbb elengedett egy ellenfelet a második bázisig, aminek eredményeképp az utolsó Dodgers-ütő egy hazafutással egy helyett már két pontot szerezhetett volna, 3–4-ről elméletben 5–3-ra fordítva az állást – de ez nem volt valós veszély, elvégre valami hurka csak nem fogja elütni az egyik legjobb dobójátékos labdáját!

Hurka helyett azonban utolsó próbálkozónak Kirk Gibson sántikált az ütőpontra, a közönség üdvrivalgása közepette – és Eckersley legnagyobb megdöbbenésére –; ám beállni is alig tudott szabályszerűen, és az első két dobáshoz hozzá sem tudott szagolni: egy lábon támaszkodva, suta mozdulattal lendített az ütőjén, majd mindkétszer összerándult a fájdalomtól, úgyhogy a dobó megnyugodott.

A következő dobókísérletei zónán kívülre mentek, így végül egyetlen labdán múlott minden: ha a láthatóan súlyosan sérült, állni sem bíró Gibson legalább bele tud ütni annyira, hogy a pályán lévő csapattársa közben hazaérjen, 4–4-re egyenlít a Los Angeles és jön a ráadás, ha viszont nem, akkor 3–4-gyel vége a meccsnek. Az, hogy az eddig csak hősiesen, de bénán hadonászó Gibson kiüsse a labdát a stadionból, és ő is körbefussa az alappontokat, nem tűnt reális lehetőségnek.

A baseball azonban észjáték: a Dodgers játékosainak a taktikai értekezleten beleverték a fejükbe, hogy Eckersley ilyen ki-ki helyzetben mindig a kicsit oldalra kacsázó, úgynevezett „slider” dobást veszi elő, és most is így tett. Gibson tehát pontosan tudta, hová érkezik a labda, és suta mozdulattal, derékból, az egyik lábára úgy-ahogy támaszkodva meg tudta ütni.

De hogyan!

A teljesen valószínűtlen, iskolázatlan mozdulattal elsuhintott labda még épp csak elindult légi útjára, mikor hősünk már ordított örömében, és diadalittasan sántikált körbe az alappontokon.
Miközben a győztesek egymás nyakában ünnepeltek a kispadnál, a lelátóról pedig – az amerikai szokásokkal ellentétben – el sem moccantak az emberek, csak töltekeztek a varázslatos élménnyel, az Oakland játékosai percekkel a meccs után is megsemmisülten tébláboltak a pályán.


Habár ez még csak a nagydöntő első felvonása volt, már nem is találtak magukra többé: a Dodgers végül simán, 4–1-es összesítéssel lett bajnok – méghozzá úgy, hogy Kirk Gibson többször már nem tudott pályára lépni a sorozatban.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik