Tizenegy év után vb-arany női vízilabdában!

Legutóbb az 1995-ös Európa- bajnokságon fordult elő, hogy mindkét magyar vízilabda-válo- gatott a döntőben szerepelt, ám az akkori végkifejlettől ezúttal eltekintettünk volna. Kitalálhat- ják, sem az egyik, sem a másik aranyat nem sikerült begyűj- tenünk.

Itt, Montrealban előbb a hölgyeknek adódott lehetőségük arra, hogy javítsanak a kiragadott statisztikán, no meg arra, hogy 1994 után (akkor sem és most sem várta tőlük senki!) ismét felálljanak a világbajnoki dobogó tetejére. Stieber Mercedes tagja volt annak a csapatnak, és rajta kívül Drávucz Rita, Pelle Anikó, valamint Valkay Ágnes is szomorkodott a 2001. évi vb-döntőben, amikor is veszítettünk az olaszok ellen. A többiek eddig nagyon messze jártak a dicsőségtől. Na, majd most! - gondoltuk.

Az előző, kanadai sikerrel véget érő bronzmeccs hangulatát meg sem közelítette a döntőé, a több száz fős magyar szurkolótábor sokáig udvariasan hallgatott. Éppen ezért minden, a kispadra érkező jó tanácsot hallani lehetett a túloldali lelátó tetején. Mindegy, a lényeg, hogy Rulon találataira mindig válaszolni tudtunk, előbb Drávucz villanásának, majd Tomaskovics süvítő bombájának örülhettünk. Érdekes, a tinédzser center (és bekk) "rossz kéz oldalról" eresztette meg a lövést. Hát, éppen ilyen váratlan megoldásokat kellett előhúzni a varázskalapból, hogy ellensúlyozzuk az amerikaiak izombeli fölényét. Faragó mindenesetre elégedett lehetett a látottakkal, az első szünetben tapssal fogadta csapatát.


Aztán kezdett felmelegedni a magyar tábor (a nap is kisütött), mert előbb Stieber (kettős előnyben), majd Pelle (szimpla fórban) mattolta a magyar származású Fehert. Szépen alakultak a dolgok, ráadásul Drávucz kiállítását megúsztuk, a negyedbeli harmadik fórunkat pedig értékesítettük (5-2). Az amerikaiak óriási ziccert tapasztottak a lécre 5-3-nál, mi pedig két varázslatos góllal jelentkeztünk - Kisteleki és Tomaskovics jóvoltából - a második negyed utolsó percében.

Egyszerűen megbénítottuk a címvédőt.

A lendület megtörni látszott a félidő után, ám Van Norman gyors szépítése után stabil maradt a védekezésünk. Megőriztük a háromgólos előnyt, s már nem is sopánkodtunk amiatt, hogy mindkét emberelőnyünket veszni hagytuk a harmadik játékrészben. Inkább arra gondoltunk, hogy az aranyérem háromnegyedét már elkészítették a számunkra.

Sajnos az utolsó felvonásban már 16 másodperc után beköszönt Villa, mi pedig folyamatosan szenvedtünk a támadások során, ennek tetejébe Drávucz másodszor is a kiállítás sorsára jutott. Hát persze, hogy időt kért az amerikai szakvezető.

Lorenz ezt, majd a következő fórt is bevarrta (7-7), és már a legrosszabbra gondoltunk. Nem adhatjuk oda ezt az aranyat! Tizennégy perce nem találtuk meg az amerikai kaput, két előnyt a lécre dobtunk, aztán izgulhattunk, hogy Rulonék is hibázzanak. Megtették, de 19 másodperc még nem volt elég a mennybe menetelünkhöz.

Idegtépő hosszabbítás szükségeltetett.


Tomaskovics bődületes, férfias rakétáját követően Petrovics edző is térdre rogyott örömében, és ugyanezt kellett tennie Valkay előnytalálatánál is. A második három percben még Drávucz is pödört egyet az amerikaiak idegszálain, és már valóban kezünkben érezhettük a legfényesebb medáliát.

Az amerikaiak a padlón, a stáb a vízben, a csapat - 11 esztendő után - a dobogó tetején, csodálatosak voltatok, lányok! Köszönjük! ---- T ---- &