Ez mestermunka volt!

Faragó Tamás szövetségi kapitány máskor gyorsan félrevonul, most viszont - akár a győztes bokszoló - mindhárom lelátó irányában széttárt karokkal meghajolt: kérem szépen, mi nyertünk, mégpedig nem akármilyen játékkal, tessék értékelni, várom az elismerő tapsokat… A leglelkesebb tenyércsattanásokat persze a mintegy 300-400 tagú magyar drukkerhadtól kapta, aztán gyorsan felszaladt a tévének nyilatkozni.

Nem tudom, mit mondott, de hogy csak szépeket és jókat, az biztos. Mert mi mást is tudott volna előkotorni a meccs emlékeiből, mint az első két gólunkat bevállaló Valkay bátorságát, Tomaskovics mesteri centergólját (két kanadait forgatott be gőzhajós vontatóként), Drávucz világklasszisra valló teljesítményét, a jéghideg végrehajtóként biztonságot adó Stieber profizmusát, Zantleitner erőn felüli, sok-sok emberelőnyt kisajtoló harcát, no meg Horváth Patrícia mágneskezét a kapuban. De mindenki betette a magáét a közösbe, mert Montrealban - függetlenül az amerikaiak elleni finálé végkimenetelétől - közösség született.

Ami a legfeltűnőbb, hogy sziklaszilárd a csapat, tudatos és kilengésmentes a játéka, a szív és a lélek a helyén, no meg mindig akad legalább három játékos, aki aznap elvállalja a főszerepet, a többiek pedig alájuk dolgoznak.

Kanada ellen is megnyertük a pszichikai harcot, amelynek legfőbb ismérve, hogy sohasem cselekedtünk türelmetlenül vagy kapkodva, az első két hátrányunkat kivédekeztük, amikor jogtalanul adták meg a hazaiak második gólját a bírók, mindjárt kettővel válaszoltunk, és a harmadik negyedben megítélt négy fórból egyet sem hibáztunk el. Talán a leghidegebb (öröm az ürömben, hogy nem esett az eső) montreali estét fogtuk ki, de a magyar lányok alaposan befűtöttek az uszodában.

"Nem volt sanszuk, az elejétől kezdve mi uraltuk a meccset - jelentette ki Petrovics Mátyás. - Döntő volt a harmadik negyed fantasztikus fórkihasználása, és tanultunk a kanadai- görög negyeddöntőből, amelyben a görögök négygólos előnyről kaptak ki. Mi nem álltunk le, és most már mi rossz történhet velünk… Semmi."

Hogy Valkaynak miként volt mersze például a második gólt eredményező lövést bevállalni, éppen eltalálni a labdányi rést Riddel és a kapufa között?

"Magától jött. Valakinek mindig vállalnia kell, hogy mindjárt előre menjünk, és ne hátrafelé haladjunk - most éppen nekem jutott ez a szerep. De tizenhárman nyertük meg a mecscset!" - reagált Valkay. Pelle Anikót és Stieber Mercedest az olasz televízió faggatta. A csinos riporterhölgy amolyan félolasz sikerként könyvelhette el a győzelmünket, hiszen a két játékos (no meg Drávucz és Valkay - igaz, utóbbi a Dominóban folytatja) Itáliában keresi a kenyerét. Stiebertől például megkérdezték, hogy miképpen sikerült a csalódást keltő olimpiai szereplés után változtatni, hogy tudtuk beépíteni a fiatalokat.

"Azt válaszoltam, hogy sok munkával, a vízben és a parton egyaránt. Egyébként a klubom, a Fiorentina elnöke, Gianni De Magistris a szakkommentátor, aki sok szeretettel gratulált, és azt mondta, tíz évre megvan a szerződésem, Drávucz Ritáéval egyetemben." A 300. válogatottságát az első csoportmeccsen ünneplő csapatkapitány keményebb meccset várt az elődöntőben: "A kanadaiakat mintha nyomta volna a tét, nekünk viszont nem volt veszítenivalónk, és ki tudtuk zárni a külvilágot."

Mi meg a szívünkbe zártuk a játékosokat, akik 2001 után újra elérték, hogy a magyar válogatott világbajnoki döntő játsszon. Négy éve nem sikerült megvernünk az olaszokat, most a címvédő, a csoportmeccsen egyszer már általunk legyőzött Egyesült Államok állja az utunkat a mai fináléban.
"Nehezebb lesz, mint a csoportmeccs, de az elődöntőbeli higgadtsággal megszerezhetjük az aranyérmet. Az amerikaiak ismét feltöltődhettek önbizalommal, kemény fizikai megpróbáltatás elé nézünk" - hangzott Valkay rövid esélylatolgatása. ---- & ---- &