Magyar feladat: megtörni az egyhangúságot

"Még otthon sincs jogosítványa" – tódította valaki a háttérből, ami az ifjú Dumi korát – 17 és környéke – tekintve akár igaz is lehet, bár ettől még Kemény kapitány neki adta oda a slusszkulcsot reggel, hogy egy kicsit szórakozzon a keret Benjáminja.
Efféle apróságokkal kell színesíteni a mindennapokat, elvégre a tizenötödik nap az óceán és az amerikai földrész túloldalán lelkileg egyre megterhelőbb pólósaink számára. Reggeli, edzés, ebéd, edzés, vacsora. Néha az egyik edzést meccs helyettesíti, ám öszszességében nem könnyű elviselni egy ilyen hosszú túrát, ráadásul bármilyen elsőrangú is a hotel, a környékén az ég egy adta világon semmi nincs, egy lóversenypályát és egy amúgy pazar golfpályát leszámítva (és azokhoz is saccra negyedórát kell gyalogolni). Los Angeles amúgy sem a varázslatos látnivalók városa (Hollywood, az óceánpart néhány festői strandja, Disneyland, ennyi), istenigazából azt is nehéz eldönteni, hogy mi külváros, mi LA része (egy kabarészösszenet szerint: "két dolog gátolja a szmog megszüntetését Los Angelesben: senki sem tudja, mi az a szmog, és senki sem tudja, mi Los Angeles") – kvázi igen nehéz a környéken valami olyasmit találni, ami feldobja az embert.

Még a születésnapok jelentenek eseményt: a vasárnap-hétfői Las Vegas-i túra gőzkieresztését Benedek Tibor harminckettedikje katalizálta, míg a szerdát Varga Tamás megünneplése különböztette meg a szürke hétköznapoktól. "Az utolsó, ami kettessel kezdődik" – morfondírozott a nagyember reggel (most töltötte be a huszonkilencediket), mely problémával egyébként lassan a csapat gerincéhez tartozók mindegyike szembesül, legkésőbb jövőre. Már amennyiben ez probléma. A 28-29 év a legjobb kor egy vízilabdásnál, azaz ha az olimpiai címvédésre gondolunk, egyvalami biztos kijelenthető: a kor nem akadály.