AWPC: Nyári napnak alkonyulatánál

– Minden előkészületet megtettünk annak érdekében, hogy a november 22-i, nizzai BL-sorsolás alkalmával megalakulhasson az AWPC, azaz a Vízilabdaklubok Szövetsége – kezdte összefoglalóját Bodnár Zsigmond, a tanácskozást szervező Domino-BHSE szakosztályelnöke. – A legfontosabb feladat, hogy a közgyűlést követően olyan egységes vélemény fogalmazódjék meg, amely rászoríthatja a jövő februárban esedékes LEN-kongresszust az európai kuparendszer átszervezésére. Ez a közeli cél, szeretnénk, ha már 2003 szeptemberétől új szisztéma szerint zajlanának a küzdelmek, a szövetség azonban nem csupán ennek elérése végett jött létre.
– Születtek már konkrét elképzelések?
– Egyelőre csupán körvonalazódik, hogy a futballhoz hasonlóan két sorozatban vetekedhessenek a legjobbak, s voltaképpen valamennyi klub előtt megnyílik a lehetőség, hogy a BL-ben indulhasson – ha minden jól megy, erre hazánkból öt csapatnak lesz lehetősége. Az átalakítás lényege azonban nem ez. Hogy szemléltessem a különbséget: amennyiben a Domino most ismét BL-döntőbe jut, három mérkőzést játszik itthon. Ez kevés. Az öszszes gárdának az az érdeke, hogy a lehető legtöbbször szerepeljen hazai uszodában, a finalista legalább hatszor-nyolcszor. Emellett a legkisebbeknek is adassék meg a lehetőség, hogy legalább kétszer-háromszor megmutassák magukat a saját közönségüknek, ne csupán egy semleges helyszínen lejátszott selejtező erejéig küzdhessenek a nemzetközi kupában. Marketing-szempontból az a fontos, hogy minél kevesebb olyan meccs legyen, amely nem hoz ki legalább ezer embert az uszodába. De még egy nem túl gazdag pólókultúrával bíró országban is menjen ki ötszáz, mert teszem azt így a belgák, vagy a finnek is láthatnak olimpiai bajnokokat játszani.
– Hallani olyan véleményeket, hogy a BL-t záró Final Fourt a résztvevők többsége nem igazán szereti.
– Egy év befektetésének – harminc-ötvenezer euróba kerül a nemzetközi szereplés – nem lehet az a vége, hogy egy csapat elmegy valahová, ahol vagy nincs közönség, vagy az egyik csapatnak szurkol. Négyszer hét percen múlik szinte minden, ha viszont oda-vissza alapon zajlik egy mérkőzés, akkor kétezer ember a kétezer forintos jegyek megvételével máris előteremti a soros visszavágó utazási költségeit.
– Nem túl optimista becslés folyamatosan telt házakkal számolni?
– Amennyiben a jelenlegi versenynaptárrendszer marad, akkor talán igen. Ám az összes itt megjelent klubnak az az érdeke, hogy a szezon tolódjék ki a nyár közepéig, kétharmadáig. Télen a többi teremsport jelent konkurenciát, tavasszal a futball, júniusban azonban befejeződnek a küzdelmek, az óriási hőségben az emberek nem igazán mennek sporteseményekre – kivéve, ha kellemes nyári estéken az uszodák várják őket. Jelenleg alig nyílik erre alkalmuk, hiszen a nyár a válogatottaké, a felkészülésé. Jó manőverezéssel talán elérhetjük, hogy egy évben csak egy világverseny legyen, augusztus végén, szeptember elején, így a klubok május-június-júliusban vívhatnák a legérdekfeszítőbb meccseiket. Ennyi talán jár nekik, elvégre a vízilabda mégiscsak a klubok sportja: itt nevelik az utánpótlást, fizetik az edzőket, s nem utolsósorban biztosítják a játékosok megélhetését. Az AWPC leendő tagjai – és ideértem a vezető öt budapesti klubot, hiszen az álláspontunkat egyeztettük a Vasas, a BVSC, a Fradi és az Újpest képviselőivel is – ezen kiadások ellensúlyozására a szponzori bevételekre számíthatnak. Hogy ezek nagyságát növelhessék, nem kell sokat csinálni, csak jobb terméket. Ez nem lehetetlen feladat, viszont muszáj a struktúrát megváltoztatni.