A medence széléről

- A keddihez hasonló utolsó negyedre nem igazán lelni példát a Kemény-éra hat esztendejében. Négy éve, a perthi világbajnokságon fordult elő, hogy háromgólos vezetés után veszített a válogatott – éppenséggel az oroszok ellen. Más kérdés, hogy akkor senki sem lógatta az orrát, elvégre a középdöntő utolsó körében tét nélküli meccsen találkozott a két együttes: mi biztos elsőként, ők biztos kihullóként szálltak vízbe. Most valamelyest rosszabbul érezték magukat a mieink, akikkel kapcsolatban kijelenthető: azon a bizonyos perthi világbajnokságon kaptak ki utoljára úgy, hogy egy tétmeccsen esélyük sem volt a győzelemre (a döntőben a spanyoloktól). Azóta minden egyes vereséget követően marad az ajakbigygyesztés: szépen megvertük magunkat. Sovány vigasz, hogy ez a klassziscsapatok jellemzője.- Nándorfehérvárott nem maradt el az augusztus 20-ai tűzijáték: persze, nem Szent István napjának tiszteletére borult fénybe a mennybolt, hanem az esti megnyitót dobták fel némi pirotechnikával. Ehhez amúgy egyedi hangeffektek is társultak, minthogy a túlzottan érzékenyre beállított riasztók egymás után léptek működésbe az autókban, avagy a parkoló merő egy vijjogásba borult a látványosság idejére.- A szerbek alapvetően utálnak mindenkit, aki nem jugoszláv a medencében. Azért ennek is vannak fokozatai, a toplistán a magyar, amerikai, horvát hármas áll igen előkelő helyen. Minket a régi reflexek miatt nem szeretnek, meg azért, mert az egyik legnagyobb ellenfélnek számítunk. Az amerikaiak a három évvel ezelőtti bombázás okán ellenségek, a horvátok meg bármilyen minőségben. Ennek jele, hogy az amerikai himnusz alatt csak fütyülnek a nézők, míg a horvátoké alatt a többség nemes egyszerűséggel leül.- Áthelyezték a gólbírókat. Az első nap még a kispadok oldalán ültek, a zsűrivel szemben, a második napra oldalt váltottak, így megszűntek a "fonódási” lehetőségek. Kedden például Kemény Dénes a negyedik negyed előtt megdumálta a mellette üldögélő szerb játékvezetőt, hogy "ad” Kásásnak egy méter fórt a ráúszásnál, ami fontosnak tűnt, hiszen egy áthúzódó emberelőnyt játszhattunk volna meg, ha elhozzuk a labdát. Amilyen napunk volt, még a plusz egy méter sem számított sokat, elvégre Zinnurov ért oda előbb. Habár az orosz–szerb barátságot tekintve nem kizárt, hogy a másik oldalon is összekacsintottak.- Nem állítanánk, hogy a jelen vízilabdájával nagy bajok volnának, mindazonáltal akadna rajta reformálni való. A játékvezetés egységesítése, a versenynaptár rendbetétele, miegymás… Ehhez képest Gianni Lonziék kedden kétszer is azért csaptak patáliát a meccsek kellős közepén – másodjára Steinmetz Barna esetében –, mert az egyik játékos nadrágja valamelyest világosabb, mint a többieké. Általában bekkek esetében fordul ez elő, idén például nem volt a szállítmányban fekete színű "páncélgatya” (ez az a feszes guminadrág, amit nem lehet letépni), így Steinmetz a világosabb munkaeszközzel szállt vízbe. Ezt szúrta ki Lonzi a harmadik negyedben, így a negyedik addig nem kezdődhetett el, amíg Barna nem kapott egy egyenszínű nadrágot. Lonzit és intézkedéseit látva óhatatlanul Móricka jut az ember eszébe, aki egy, a szinuszfüggvény inverzével kapcsolatos kérdésre eképp reagált a matekórán: "Irigylem a tanárnő problémáit.” A medence széléről- A keddihez hasonló utolsó negyedre nem igazán lelni példát a Kemény-éra hat esztendejében. Négy éve, a perthi világbajnokságon fordult elő, hogy háromgólos vezetés után veszített a válogatott – éppenséggel az oroszok ellen. Más kérdés, hogy akkor senki sem lógatta az orrát, elvégre a középdöntő utolsó körében tét nélküli meccsen találkozott a két együttes: mi biztos elsőként, ők biztos kihullóként szálltak vízbe. Most valamelyest rosszabbul érezték magukat a mieink, akikkel kapcsolatban kijelenthető: azon a bizonyos perthi világbajnokságon kaptak ki utoljára úgy, hogy egy tétmeccsen esélyük sem volt a győzelemre (a döntőben a spanyoloktól). Azóta minden egyes vereséget követően marad az ajakbigygyesztés: szépen megvertük magunkat. Sovány vigasz, hogy ez a klassziscsapatok jellemzője.- Nándorfehérvárott nem maradt el az augusztus 20-ai tűzijáték: persze, nem Szent István napjának tiszteletére borult fénybe a mennybolt, hanem az esti megnyitót dobták fel némi pirotechnikával. Ehhez amúgy egyedi hangeffektek is társultak, minthogy a túlzottan érzékenyre beállított riasztók egymás után léptek működésbe az autókban, avagy a parkoló merő egy vijjogásba borult a látványosság idejére.- A szerbek alapvetően utálnak mindenkit, aki nem jugoszláv a medencében. Azért ennek is vannak fokozatai, a toplistán a magyar, amerikai, horvát hármas áll igen előkelő helyen. Minket a régi reflexek miatt nem szeretnek, meg azért, mert az egyik legnagyobb ellenfélnek számítunk. Az amerikaiak a három évvel ezelőtti bombázás okán ellenségek, a horvátok meg bármilyen minőségben. Ennek jele, hogy az amerikai himnusz alatt csak fütyülnek a nézők, míg a horvátoké alatt a többség nemes egyszerűséggel leül.- Áthelyezték a gólbírókat. Az első nap még a kispadok oldalán ültek, a zsűrivel szemben, a második napra oldalt váltottak, így megszűntek a "fonódási” lehetőségek. Kedden például Kemény Dénes a negyedik negyed előtt megdumálta a mellette üldögélő szerb játékvezetőt, hogy "ad” Kásásnak egy méter fórt a ráúszásnál, ami fontosnak tűnt, hiszen egy áthúzódó emberelőnyt játszhattunk volna meg, ha elhozzuk a labdát. Amilyen napunk volt, még a plusz egy méter sem számított sokat, elvégre Zinnurov ért oda előbb. Habár az orosz–szerb barátságot tekintve nem kizárt, hogy a másik oldalon is összekacsintottak.