A vízben könnyebb volt ide jutni

Noha az Unicum-kupa csak a jövő héten esedékes, az embernek már szerda délelőtt, a ferihegyi reptéren eszébe jutott a gyomorkeserűket gyártó cég szlogene: "mindig feltűnik egy kedves ismerős.” Az idézőjel a kedves szó esetében különösen indokolt, elvégre a férfiválogatottat Athénba szállító gépen Zeljko Klaricot pillantotta meg a társaság, ami többeknél gyomorfelkavarodást okozott, másoknak keserű emlékeket juttatott az eszébe, elvégre a horvát bíró kezéhez úgymond elég sok magyar vér tapad (még jó, hogy a Kemény-érában rögtön, az első világversenyen bemutatkozott, éppen Athénben, a görögök elleni Világkupa-elődöntőben, 1997-ben: ezek után csak arra kellett vigyázni, hogy többé a közelünkbe se kerüljön, ezt sportdiplomatánk, Salamon Ferenc jóvoltából sikerült is elérni – klubszinten viszont elég sok kárt tett). Kemény Dénes ugyan egy pillanatra visszahőkölt a látványtól, ám aztán gyorsan konszenzusra jutott a többséggel atekintben, hogy a korhatárt tavaly elért bíró nem vezet Patraszban, egyesek ugyanakkor legott megjegyezték, nyilván a korábbi, görögöknek tett szívességeket utazza le.
Utóbb kiderült, Klaric egy, a négyes döntő örve alatt rendezett bírómítingre érkezett, miképp az is, hogy a csomagjai valahol elkeveredtek, amit többen az "Isten nem ver bottal” axióma igazán fényes igazolódásának tartottak.
De hogy a küldetés céljára – az első hely megszerzése a Világligában – térjünk, azzal kapcsolatban mindenképpen megjegyzendő: a siker nem garantált, ám a korrekt játékvezetés sokat lendíthet az ügyünkön. Az első tíz mérkőzésen ezzel egyszer sem volt gond (idegenben sem), remélhetőleg az utolsó négyen sem lesz. Ugyanez áll a játékra is: az első tíz meccsen szinte minden úgy működött, ahogy elterveztük, tán a dubrovniki összecsapások alkalmával akadtak apróbb problémák, amíg azonban rossz játékkal is négy-öt góllal nyer egy gárda, addig legalábbis feleslegesnek hat a nyafogás.
Ámbátor az is tény, a múlt héten, San Franciscóban nem forogtak úgy a kerekek, ahogy korábban – remélhető, a produkcióba költözött bizonytalanság inkább fogható a tétnélküliségre, a nagy utazásra, mintsem formahanyatlásra. Kemény Dénes mindenesetre a keddi pihenőnapot megkurtító edzéssel kapcsolatban elmondta, az ott tapasztaltak alapján állítható (pólósai főképp úsztak, ő pedig lopva az órájára pillantgatott a hosszok végén), az erőállapottal aligha lesz gond a most kezdődő sorozaton, "Az sem okozhat gondot, hogy az eddigiektől eltérően egy négyes széria áll előttünk – közölte a kapitány. – Különben is, a második meccs nemcsak nekünk lesz második meccs, de az ellenfelünknek is, és így tovább.”
A nyitány egyébként a másik csoportot megnyerő spanyol gárda ellen esedékes: a világbajnok alighanem a legkeményebb tesztet jelenti az egész sorozatot tekintve. Nem mintha egy ilyen tornán az edzőváltás ellenére továbbra is csupán a junior világbajnokait hadba küldő helléneket, vagy az idei sorozatban négyből négyszer megvert oroszokat egy pillanatra is alá lehetne becsülni – de már csak a tavalyi vb-arany okán is a spanyolok látszanak a legkeményebb vetélytársnak. Tavaly kétszer találkoztunk velük, az Európa-bajnokság csoportmeccsén voltaképpen simán nyertünk 7–5-re, a vb-t megelőző bilbaói tornán viszont nekik nem volt gondjuk (10–5), habár ott a második negyed végétől örökös emberhátrányban pólóztunk.
Túl sok meglepetés aligha éri majd a mieinket: továbbra is könnyebb lefogni egy nekivadult bikaborjat, mint a fekete óriáscentert, Ivan Pérezt, és továbbra is könnyebb Jesús Rollánnak a pálya jobb oldaláról gólt lőni, mint a jobbkezesek felől. Kásás Tamás ezért is hiányzik, elvégre a zseniális kapus az ő lövéseit rühelli a leginkább, azaz így attól az oldaltól is tartania kéne – habár átellenben Kiss Gergő sem tartozik Rollán kedvencei közé. Nagy kérdés, hogy az emberes méret híján inkább vad kézimunkával bekkelő spanyol védőknek mennyit engednek a játékvezetők: ha Molnár Tamásék centerben képesek lesznek a kaputól három méterre kikényszeríteni a brusztot – s nem tolódik ki öt méterre a csatatér –, a hátsó lövők ígéretes távolságból tüzelhetnek, ami nagy előny a pontatlan labdákat halálos biztonsággal leborító hálóőr esetében. Ezek aprónak tűnő, mégis fontos elemek, hiszen a spanyolokat nagyon megverni szinte képtelenség: a Kemény-érában elég sokszor játszottunk velük, s többször nyertünk, mint ahányszor ők, a normál, négyszer hétperces meccseken sohasem sikerült elérni a tíz lőtt gólt (csak egyszer, amikor ők kerültek végleg emberhátrányba: Kassán húszig szaladtunk két éve).
Nohát ennyit elöljáróban a patraszi négyes döntőről, amelynek helyszínére egy már-már gyalázatosan hoszszú, több mint négyórás buszozás árán érkezett meg csapatunk. Mondhatni, könnyebb volt eljutni egy hónap alatt a VL-döntőbe, mint Athéntól eljutni a VL-döntő helyszínéig. Még jó, hogy csütörtöktől a beton helyett ismét a víz az úr: abban garantáltan jobban érzik magukat játékosaink.