„Mert akkor egy hulla repül a levegőben”

Az alábbiakban az 1935. február 7-én hazánkba érkező északi ászok néhány napos itt-tartózkodásáról szóló nemzeti sportos riportsorozat tömörített, szerkesztett változatát olvashatják. (A cikkben szereplő 1935-ös jánoshegyi síugróversenytől filmfelvétel is készült.)1935. február 7-én hazánkba érkező északi ászok néhány napos itt-tartózkodásáról szóló nemzeti sportos riportsorozat tömörített, szerkesztett változatát olvashatják. (A cikkben szereplő 1935-ös jánoshegyi síugróversenytől filmfelvétel is készült.)

Egészen ritka sporteseményben lesz része Budapestnek a hétvégén – írta annak idején az NS –, hiszen az UTE-nak sikerült a jubiláris versenyére lekötni három világhírű norvég nagyágyút. Az egyesület megbízottja a garmisch-partenkircheni lesiklóviadal céljánál nyújtotta át a három lihegő, izzadt norvégnak az újpestiek meghívólevelét, majd külön tárgyalt a norvég szövetség elnökével, aki készséggel adott rajtengedélyt a három versenyzőnek. Utóbbiak pedig a magyar invitálás kedvéért későbbre csúsztatták a tátrai útjukat is.

Ezt a három norvégot szinte fölösleges bemutatni – jegyezte meg a lap, de azért megtette, és mi most az idők távlatából ugyancsak sort kerítünk rá, a korabeli leírást felhasználva.

Birger Ruud sokak szerint a világ legnagyobb ugrója. Fivérével a legjobban ismert név a nemzetközi sívilágban, de ő jobb, mint Sigmund. Számtalanszor győzött a Holmenkollen-versenyek ugrószámában, Európa-bajnok és olimpiai bajnok. Jellegzetesen tört derekú, hihetetlen mértékű előrehajlása iskolát teremtett.

Kilencvenkét méterrel, melyet a jugoszláviai Planica-sáncon ért el, ő tartja a legnagyobb állott ugrás világrekordját (azaz olyanét, amely után a sportoló talpon is maradt – a szerk.). Szenzációs képességű lesikló is, hiszen épp most nyerte meg a német bajnokságot. Az ő megjelenése olyan esemény a magyar sportvilágban, melyhez kevés fogható van.

Randmod Sörensen stílusa talán szemre szebb is, mint Birger Ruudé. Végtelen nyugodtság jellemzi a levegőben, pedig amellett egyike a legvakmerőbb ugróknak. Idén rengeteg ugróversenyből került ki győztesen, többek között magát Ruudot is megverte. Ő az ez évi német összetett siklóbajnok is: a lesiklásban ötödik lett, de a szlalomot megnyerte.

Reidar Andersen az idén tört előre félelmetes erővel. Először akkor mutatta meg az oroszlánkörmeit, amikor első lett a norvég bajnokságon, fölényesen megverve az egész mezőnyt, melyben Sörensen és Birger Ruud is benne volt. Szintén a tipikus norvég ugróiskola képviselője, akit az egészen hihetetlen biztosság jellemez.

Az előkészületekről a versenyintéző csupa biztatót mondott: „A viadal tartama alatt az Egyesült Izzó összes leventéi és tűzoltói gondoskodnak majd a közönség ellátásáról. Kötéllel kerítjük el a sáncot és a környékét. Magát a sáncot is átalakítjuk kisé, az egész tornyot kissé hátravisszük, a sánc asztalát pedig megemeljük. Milyen szerencse, hogy a hóviszonyok is kiválóak, reméljük, a hétvégéig már nem olvad el."

Két nappal az első fellépése előtt aztán megérkezett a három sztár, ha nem is olyan egyszerűen, ahogy ez hangzik. Győrben táviratot adtak fel, amely negyed órával a vonat Pestre való befutása után jutott ki Újpestre. Így a norvégokat senki sem várta. Harsány „Ute, ute" kiáltásokkal vegyítettek új színt a Keleti pályaudvar lármájába. Végre az állomásfőnök sietett a segítségükre és értesítette az újpestieket. Birgerék révbe értek, illetve az egyik előkelő pesti szállodába.

Most hat óra. Ötórai tea folyik. A három közvetlen, egészséget sugárzó norvég fiú alig illik ebbe a környezetbe, kirínak a sok monoklis parkettszörnyeteg közül. Birger Ruud sötétkék sportruhában van, végtelenül szimpatikus fiatal fiú. Szőke haja hátrafésülve s gondosan vizezve. Kissé rekedtes hangon beszél, nagy temperamentummal. Reidar Andersen a bonvivant a társaságban. Elválasztott hajú, piros arcú fiatalember, ő táncol is. Randmod Sörensen a legkomolyabb. Ő is szőke, középtermetű. Intelligens, markáns fej.

Birger Ruuddal beszélünk először. Huszonnégy éves, alacsony, 164 centi, hatvan kiló. Megkérdeztük tőle, hány hónapos korában kezdett síelni. Nagyot nevet, nem úgy, mint azt az ember a hideg északiaktól elvárná.

– A norvég gyerekek a harmadik, negyedik karácsonyra szokták kapni az első sít, mint játékszert. Én hároméves koromban kezdtem először sível játszani. Azóta sem untam meg. Mackót, építőkockát hamarabb megunja az ember.

– Mikor nyerte meg az első versenyét?
– Hatesztendősen, odahaza Kongsbergben.

Foglakozására nézve sportkereskedő. Jelenleg Garmischban folytatja ezt a mesterséget. Gratulálunk neki a lesiklóbajnokságához, és megkérdezzük, mióta siklik. A norvégok ugyanis eddig nem nagyon űzték a lesiklást.

– Két éve csak! – mondja Birger. – 1933-ban nyertem egy lesiklóviadalt Szászországban – futósível. Azóta nagyon megszerettem.

– Milyen tulajdonságok kellenek ahhoz, hogy valaki igazi jó ugró legyen?
– Már gyerekkorban el kell kezdeni. Persze nem komolyan, csak játékból. Siklani kell sokat, csúszkálni, mászkálni, apró sáncokon ugrálni. Rendszeresen nem szabad dolgozni, csak később. Nagyon sok bátorság szükséges ehhez a sporthoz. És nem szabad egyoldalúan űzni: sokat kell tornázni, atletizálni, akrobatikával foglalkozni, hiszen az ugrás sok tekintetben akrobatika.

– Kedves Birger, mondja, milyen érzés volt, amikor a Planica-sáncon majdnem száz méter fölé repült?

Vállát vonogatja, mosolyog. Gondolkodik.

– Csak jó érzés maradt meg bennem. Nincs szebb érzés, mint elrugaszkodni, repülni, és érezni közben, hogy mégis a magam ura vagyok. Szinte csalódás újra leérni a földre.

Most Sörensennel beszélünk. Ő is 24 éves, de már 170 centi és 66 kiló. Jogászkodott két évig, ám aztán abbahagyta, mint annyian mások, és most egy gyár tisztviselője Stuttgartban. Persze ő is korán kezdte ezt a sportot, négyéves volt, amikor először ugrott.

– Milyen sportot űz még?
– A futballt. Állandóan játszom a Stuttgarter Kickersben, jobbösszekötőt. Azt mondják, jól játszom.

– És a labdarúgás jó kiegészítő sport az ugráshoz?
– Hogyne! A legjobb! Itt lehet tanulni a test feletti uralmat, a hirtelen elhatározást. És az sem közömbös, hogy a lábakat erősíti.

Sörensen az idei német lesiklóbajnok.

– Mióta csinálja a lesiklást?
– Csupán két éve, amióta Németországba költöztem. Aztán Tirolban tanultam meg a lesiklást és a szlalomot.

Utolsó kérdésünk, hogy van-e valamilyen „ugrótitka". Sokáig gondolkodik, majd ezt mondja:

– Én igyekszem nyugodt lenni a levegőben, mintha ágyban feküdnék és nem a levegőben. De ezt sem szabad túlzásba vinni, mert akkor egy hulla repül a levegőben...

Andersen táncol. Hívjuk az asztalhoz, mire valaki megjegyzi, hogy most jönnek Andersen meséi. Neki is felcsillannak a szemei, hogy síről beszélhet. Ő a legfiatalabb, 23 éves, de ő a legmagasabb is, 175 centi és 70 kiló. Vállas, erős fiú, foglalkozására nézve sportkereskedő Trondheimben. Ő tartja a Holmenkollen-sánc csúcsát 54 és fél méterrel. Esti versenyen ugrotta.

„Háromszor voltam második a Holmenkollenen. Egytized, kéttized, háromtized ponttal..." Pedig ő kezdte a legkorábban a sízést, két és fél éves volt, amikor először kötött talpat. Ezek a norvégok! Sível jönnek a világra, és hintőpor helyett valamilyen jóféle csúszóviaszt használnak. Előbb síznek, mint járnak...

Most mennek a Santelli-terembe egy kis vívást nézni. Ma pedig megnézik Pestet, kint ebédelnek az Izzóban, megtekintik a gyárat, délután meg kimennek a sánchoz, és ha van kedvük, ugranak. Vagy siklanak...

A harmadik itteni napjukon az utóbbi volt soron: egy vándordíjas versenyen Ruud, Andersen, Sörensen sorrendben ők végeztek az első három helyen, bár azt azért megjegyezték, hogy lesikláshoz kicsit rövid volt a pálya. No igen, a Budai-hegység nem az Alpok... A fő attrakció viszont a záró napra maradt.

Pokoli tömeg igyekszik fölfelé. A villamosokon fázós fürtökben lógnak az emberek. S nem csak sízők, de „civilek" is jönnek, hogy megnézzék a norvégokat. Egyre feketedik a tömeg a sánc körül. A rendezők nincsenek olyan nagy számban, hogy ne lenne a közönség fele „potya". De ezt a szervezési hibát szívesen elnézik nekik...

Eleinte csak a magyarok ugranak, aztán végre, 25-ös rajtszámmal nekiáll Andersen. Ünnepélyes hangon bejelentik, ő pedig guggolásban siklik, de nem ugrik el túlságosan, puhán lendül felfelé és csodálatosan rádől. Halálbiztos talajfogás, majd néhány mutatós ív és megállás. Nagy kopogós kesztyűs taps.

Aztán jön Sörensen is. Könnyed elugrás, a bal sí egy kicsit lóg, de ne legyünk kákán csomót keresők. Szívfájdítóan szép talajfogás, és már dörög a taps. Hamarosan pedig Birger Ruud áll föl. Minden elcsendesedik. A beavatottak tudják, hogy nem egészen fitt, elrontotta a gyomrát, nem is érzi jól magát. Könnyedén válik el a földtől, aztán olyan rádőlést mutat, amilyet még nem láttak Pesten. Óriási!

Szól a zene, majd megkezdődik a második sorozat. Andersen ezúttal jobban elugrik, majdnem 35 méterre száll. Lassú a sánc! Úgy látszik, hogy Sigmund Ruud 37 és fél méteres sáncrekordja megdöntetlen marad ma. Sörensen is erősít, de megint Birger Ruudnak van a legnagyobb sikere. Csodálatos tartás!

A harmadik kísérleteknél Kozma László szépen repül, a leghosszabbat ugorja a magyarok közt, igen közel a norvégokhoz, de egy pillanatra letenyerel. Pech, és ezzel vége a bajnoki reményeinek is (végül ötödik lett, míg a dobogóra Darabos Sándor, Ványa Pál és Kővári Károly állhatott fel – közülük összesítésben a legjobb is ötven ponttal elmaradt a skandinávok leggyengébbjétől).

Utolsóra Ruud szenzációsan ugrik el, minden tökéletes, szinte rányúlik a lécre, úgy fúrja magát előre. A három pontozóbíró közül kettő a maximumot adja minőség tekintetében. Mégis csak 35 méteres az ugrás, mert hiába, lassú a sánc a friss hótól. Mindenesetre így is ő nyer, Sörensen és Andersen előtt.

A verseny végén a norvégok hármasugrást csinálnak. Mindannyian felállnak a toronyban, Ruud középen, s ő előbb is indul mint csapatvezér. Utána a másik kettő... Elöl repül Ruud, utána Sörensen és Andersen. Felejthetetlenül szép bravúr – zárta elragadtatott hangú beszámolóját az NS tudósítója.

Mielőtt valaki netán lekicsinylené az ugrásokat, gondoljon az itteni sáncméretre (plusz a már említett hóállagra), és ha az élményt bagatellizálná, akkor pedig arra, hogy ha nem lennének sportadók (vagy egyáltalán: televízió), mi sem látnánk különb síugró-produkciókat, itthon bizonyosan nem. Hármasugrást pedig tán még másutt sem...

Olyan nagy sísztárt nálunk versenyezni meg végképp nem, mint Birger Ruud, aki egy mátrai szereplést is közbeiktatva jutott el végül a Magas-Tátrába, ahol – Andersen előtt – megnyerte a második világbajnoki címét, hogy aztán Garmisch-Partenkirchenben (1936) a Lake Placidben (1932) megszerzett ötkarikás címét is megvédje (Andersen ott harmadikként zárt).

Később harmadszor is világbajnok lett, de ami valóban egyedülálló klasszisát bizonyítja, hogy 16 évvel az első olimpiai diadala után, 1948-ban Sankt Moritzban még mindig ezüstérmes tudott lenni a téli játékokon – kizárólag csak egy másik norvég előzte meg...