B. G. 2010.09.04 09:06 Frissítve: 2015.02.04 02:52

Amerikai NBA-sek: szertefoszlott a mítosz

Nyolc éve már, hogy Argentína történelmi győzelmet aratott a Team USA ellen, az Egyesült Államok férfi kosárválogatottja ugyanis előtte 58 mérkőzésen át veretlen maradt, amióta 1992-ben a felejthetetlen Dream Team színeiben az NBA-profik is megjelentek az együttesben. A 2002-es vb középdöntőjében azonban megtört a varázs, és éppen hazai pályán, Indianapolisban – úgy, hogy a meccsen az amerikaiak egyszer sem vezettek! Másnap aztán a későbbi végső győztes jugoszlávok már ki is ejtették őket, majd végül csak hatodikként zártak. Ráadásul ez nem egyszer kisiklás volt, mivel az athéni olimpián is begyűjtöttek három vereséget – a legfájóbbat megint az argentinoktól.

Nyolc éve nemcsak Baron Davis, hanem az egész amerikai csapat padlóra került (Fotó: Action Images)

 

Mindössze két együttes várta veretlenül a 14. férfi kosárlabda-világbajnokság középdöntőjének zárónapját 2002-ben: a házigazda Egyesült Államok és Argentína. Az amerikaiak menetelésükkel csak a kötelező feladatot teljesítették – addig a napig a Team USA sorozatban ötvennyolc meccset vívott meg győztesen az NBA-profik közreműködésével, amióta a Dream Team I megjelent a barcelonai olimpián s aztán letarolta a mezőnyt –, az argentinok hibátlan mérlege azonban talán még magukat az egyszeres vb-aranyérmes (1950) dél-amerikaiakat is meglepte.

Többek között azért, mert Ruben Magnano alakulata ama, egyébiránt kisebbségben lévő csapatok egyike volt a vb-n, amelyek NBA-légiósok nélkül érkeztek. Igaz, ez csupán a pillanatnyi állapotot jelentette, hiszen az első számú csillag, Emanuel „Manu" Ginóbili már betette a lábát az ajtón; a San Antonio által három esztendővel korábban draftolt hátvéd a következő évadot végre a Spurs színeiben kezdte el. Ezen kívül Ruben Wolkowyski volt már korábban a Dallas és a Seattle, Juan Sánchez pedig a Philadelphia kosarasa, továbbá társaik is valamennyien európai sztárkluboktól kapták a fizetésüket, köztük kilencen Spanyolországban.

„Az argentinoké a leginkább NBA-típusú csapat a világbajnokságon, remek játékosaik vannak valamennyi poszton" – dicsérte afféle sajtra áhítozó róka módjára az ellenfelet az egymás elleni összecsapás előtt George Karl, a hazaiak szövetségi kapitánya.

És világ, láss csodát: a tizenkilencedik percben már húsz pont volt az előnye Dél-Amerika aktuális, 2001-es bajnokának a házigazdák ellenében! Akik igencsak idegesek voltak. Jellemző, hogy Paul Pierce előbb megpróbálta elgáncsolni a mellette elrobogó Hugo Sconochinit, majd fültövön vágta a bedobót (a bostoni mindkét bűnéért személyi hibával lakolt), aztán meg Baron Davis keveredett szópárbajba a kispadon pihenő Luis Scolával. De Gregg Popovich másodedző sem volt nyugodt, a Spurs trénere a játékvezetőket nyársalta volna fel, ha a tekintettel ölni lehet.

A félidei vészhelyzet (53–37) azonban ráébresztette az amerikaiakat, hogy muszáj lesz kosárlabdázniuk is, ha az argentinok elleni 6–2-es vb-mérlegükön javítani, és nem rontani akarnak. Így a harmadik negyed végére fel is jöttek 68–60-ra, ám a folytatásban hiába volt minden erőlködésük, a fegyelmezetten és okosan harcoló ellenfelet – a csapatot kézben tartani képes irányító és használható centerek híján – egyszerűen nem tudták befogni.

ARGENTIN SIKER A TEAM USA ELLEN
 

 

Tegyük hozzá: ezen az estén Karl edző sem remekelt, a negyedik felvonásban például percekre a padon felejtette két legszorgosabb pontgyártóját, Pierce-t és Michael Finleyt. Ez pedig jóvátehetetlen baklövés volt: a meccset végig kontrolláló (a házigazdák egyszer sem vezettek!), a mezőnyből 50 százalékos pontossággal (33/66) tüzelő argentinok 87–80-ra nyertek, és ezzel szertefoszlott az NBA-játékosok alkotta csapatok verhetetlenségének mítosza.

2002. szeptember 4-én a Conseco Fieldhouse 5623 nézője olyasfajta sporttörténeti pillanatot élhetett meg, mint amilyennek 1953 őszén a 6:3 alkalmával a londoni Wembley-stadion publikuma volt részese.

Egyszóval a sportág történetének első, Egyesült Államokban rendezett világbajnoksága új fejezetet nyitott a kosárlabdázás históriájában. „Argentína megdöbbentette az Egyesült Államokat", „Vége az USA győzedelmes menetelésének" – harsogta csütörtöki címoldalán, illetve sportszekciójának nyitólapján a helyi újság, míg az NBA honlapja „az egész földkerekségen érezhető sokkról" értekezett, noha szeptember 11. első évfordulójának közeledtével a „sokk" kifejezést arrafelé mér nem pufogtatják fölöslegesen.

A kínos bukás részesei közül Pierce és Baron Davis „zavarbaejtőnek" mondotta, hogy a nevük immár örökre egybeforrt azzal az amerikai válogatottal, amely először vesztett csatát NBA-kosarasokkal a soraiban.

A kapitány, George Karl viszont rutinosan előre menekült, hiszen miközben az ellenfélről áradozott („Megemelem a kalapomat az argentinok előtt, hetek óta tudjuk, hogy ők játsszák a legprímább kosárlabdát."), folyvást azt hangoztatta, hogy még semmi sem veszett el („Örülök, hogy a középdöntő során kaptunk ki, elvégre így még teljesíthetjük célunkat, azaz megnyerhetjük a vébét.").

Az apró problémát csupán az jelentette a Team USA számára, hogy kudarca miatt már a negyeddöntőben szembekerült a címvédő és meccsről meccsre lendületesebben kosarazó Jugoszláviával (amely a Spanyolországtól és Puerto Ricótól elszenvedett veresége következtében szorult a másik ágon a harmadik helyre).

Karl kapitány mindenesetre három helyen is átalakította a kezdő ötösét, a plávik azonban, akiknek a meccs előtt 5 győzelem és 4 vereség volt az összesített vb-mutatójuk az Egyesült Államok ellen, így is villámrajtot vettek, az első hazai pont ugyanis 9–0-s állásnál született meg. A 6. percben aztán már az amerikaiak vezettek, ennek ellenére a találkozó forgatókönyvét az első félidőben a remeklő (16 pont, 5 lepattanó) Vlade Divac jóvoltából centerposzton erőfölényben lévő szerbek írták.

A folytatásban viszont azt játszották a hazaiak, amiben vitathatatlanul a legjobbak: az egy-egy elleni játékot erőltették, és a tíz perc alatt 14 pontot termelő Pierce révén a harmadik negyedet tíz ponttal meg is nyerték. Az utolsó felvonás 58–52-es amerikai vezetésről indult, s mivel a különbség a 34. percre tíz pontra hízott, úgy tűnt, eldőlt a csata.

Milan Gurovics azonban nem így gondolta: bevágott két triplát, ezzel talpra állította a plávikat, akik a végén Marko Jarics négy büntetőjével biztosították be a győzelmüket (81–78). A vendéglátó két napon belül másodszor is elbukott, így 1978 után először maradt vb-érem nélkül az Egyesült Államok nemzeti együttese.

Kell-e mondani, hogy az amerikai lapok a csatavesztés másnapján össztüzet zúdítottak a bukottakra. „(Rém)álomcsapat" – harsogta a földkerekség legtekintélyesebb sportcsatornája, az ESPN honlapja George Karl alakulatára Amelyről immár pontosan láthatóvá vált: a tekintélyes válogatóbizottság tagjai bizony melléfogtak, hiszen alighanem minden idők leghaloványabb, NBA-kosarasok alkotta társulatát toborozták össze.

Mentségükre legyen mondva, hogy a profiliga szupersztárjai, például Shaquille O'Neal, Kobe Bryant, Vince Carter vagy mondjuk Allen Iverson, ilyen-olyan kifogásokkal elzárkóztak attól, hogy kevesebb mint két hónappal a 2002–2003-as NBA-évad nyitánya előtt még egy világbajnokságot is végigizzadjanak, Jason Kidd és Kevin Garnett pedig sérülés miatt dőlt ki a sorból.

(Korábban a nyár elején szokott rajtolni a vb, de a FIBA 2002-ben nem mert konkurálni a futball-világbajnoksággal, ezért majd' egy hónappal későbbre írta ki a saját tornáját; most persze már verhették a fejüket a falba a nemzetközi szövetség illetékesei, hiszen bebizonyosodott: az új időpont a nézők tetszését sem nyerte el, jobbára családi körben zajlottak a mérkőzések.)

Közben az első elemzések is megjelentek, s a szakírók nem kizárólag, sőt nem is elsősorban a csapaton meg a szakmai stábon verték el a port, inkább az amerikai kosárlabdázásért verték félre a harangokat. Verhetetlenségük mítosza ugyanis szerintük nem 2002-ben foszlott szét, hanem már három évtizeddel előtte a müncheni olimpia örökre emlékezetes fináléjában. „Akkor azonban elaltattuk magunkat azzal, hogy ellopták tőlünk az aranyat" – magyarázta a szakíró, hozzátéve, hogy a következő pofont a Pánamerikai Játékok (szintén indianapolisi...) 1987-es döntője, majd a nagy csalódásra csak bronzérmet hozó szöuli olimpia jelentette.

Ám 1992-ben színre léptek az NBA profijai, s „az Egyesült Államok ettől önelégültté vált, újra hinni kezdett az amerikai kosárlabda legyőzhetetlenségében". A három olimpiai arany mindenkit elaltatott, s már nem feltétlenül a legjobbak alkották a válogatottat, 2002-re azonban bebizonyosodott: az Egyesült Államok nem teheti meg, hogy a kombinatív csapatjátékban erős riválisok ellen („Nem hiszem, hogy ez a torna azokról szólna, akik a legtöbb pontot dobják. A mi titkunk az lehet, hogy támadásban és védekezésben is együtt, vállvetve dolgozunk." – mondta például az argentin Pepe Sánchez) a B- vagy a C-gárdáját küldje el egy világversenyre...

Mert az efféle szedett-vedett együttesek úgy járnak, mint az amerikaiak nyolc évvel ezelőtt: miután Puerto Ricót megverték, még a Pau Gasol-vezérelte spanyoloktól is „sikerült" kikapniuk, így mindössze a 6. helyen végeztek. Eközben a hoppon maradt helyi közönség szeme előtt a kedvencek korábbi két megleckéztetője egymás között döntött az elsőségről, és a Predrag Sztojakovicsot, Dejan Bodirogát és Divacot felvonultató jugók ünnepelhettek – nem kis elégtételként éppen abban az országban, melynek hadserege nem sokkal korábban még bombázta hazájukat.

De az Egyesült Államok vesszőfutásának még nem volt vége: megpróbált tanulni a hibáiból, kicsit összekapta magát, de végleg kiderült, hogy már csak akkor mehet biztosra(?) a világ többi nemzete ellen, ha tényleg a legnagyobb csillagai küzdenek, gyakorlatilag hiánytalanul.

Mivel azonban a 2004-es olimpián Bryant még mindig nem volt ott, „csak" Iverson, Dwyane Wade, LeBron James, vagy a rendkívül ponterős Stephon Marbury, Shawn Marion páros, megint becsúszott három vereség. A Puerto Rico és a Litvánia elleni még igazi tét nélkül, a csoportszakaszban, de az elődöntő már tényleg fájt – az ezúttal végre aranyig jutó Ginóbiliék ugyanis az amerikai profik veretlensége után ezúttal a megszerezni vágyott, sorozatban negyedik olimpiai aranytól fosztották meg a csillagos-sávos fiúkat.

Lám-lám, ez kellett ahhoz, hogy Bryant is beszálljon, így legutóbb, Pekingben megint visszakerült hozzájuk az ötkarikás trón. Ám egyvalami mindenképp megváltozott Michael Jordanék óta: ezért a diadalért bizony már nagyon meg kellett dogozniuk.

 

 

1932-ben e napon a magyar labdarúgó-bajnokság 3. fordulójában mindhárom nagycsapat nyert, így a mezőnyből ők voltak továbbra is százszázalékosak, no meg a tegnapi anyagunkban tárgyalt Budai 11 – az „öregfiúként" beszálló Orth Györggyel. A legsimább sikert a Ferencváros aratta, amely idegenben verte meg 8:0-ra a Kispestet. Próbálnánk manapság hasonló eredményt elképzelni... Ehhez képest az NS másnap erős kritikával illette a Fradi támadósorának belső hármasát, mondván, előrejáték helyett állandóan széltében kombinálgattak, és az ilyen felfogásból keményebb ellenféllel szemben nem sülne ki hasonló gólszüret. Ezúttal viszont kisült, amiből a legendás T-betűs csatársor egyetlen tagja, a sok rossz beadás mellett azért néhány gólpasszt érőt is adó jobbszélső maradt csak ki. Íme: Táncos, Takács II (3), Turay (1), Toldi (2), Kohut (1). A nyolcadik gólt a Sárosi oldalán játszó balfedezet, azaz Lázár „Tanár úr" szerezte. Az amúgy egyszer sem kapituláló védelem is megkapta a magáét, mivel ritkán volt dolga, de akkor bizonytalankodott. A Kispestből a legismertebb név bizonyos Purczeldé – Puskás Öcsi édesapja is tagja volt a tönkre vert házigazdáknak. Közben a Hungária 4:0-ra kiütötte a sikeres hollandiai túrájáról visszatérő Bocskait, míg az Újpest 1:0-ra nyert Szegeden Avar góljával. Utóbbi játékos 5 találattal csak a negyedik volt a mesterlövészek aktuális listáján, eggyel elmaradva Takács II-től és a hungáriás Kalmár, Cseh duótól (melynek két tagja szintén eredményes volt, utóbbi kétszer is). Mellesleg nem csoda a Fradi erős kezdése, hiszen az előző volt az a szezon, melyben a csapat – gyakorlatilag megismételhetetlen módon – százszázalékos mérleggel lett bajnok. Erre az idényre viszont nem tartott ki a lendület, mert a Ferencváros – igaz, csupán egy, illetve két ponttal – végül az Újpest és a Hungária mögé szorult. 

1952-ben e napon egy olvasói levél érdekes kérdést vetett fel a labdarúgó-játékvezetők jogkörével kapcsolatban. Az egri illetőségű szerző elmesélte, hogy Budapesten jártában a Kinizsi-pályán megnézett egy mérkőzést, amelyen valószínűleg két Honvéd-csapat játszott egymással. Az első félidő vége felé a játékvezető fogta magát, és leküldte az egyik partjelzőjét, aki hosszas vita után le is ment a pályáról. A levél írója maga is futballbíró volt, s otthon a kollégáival beszélgetve arra jutott, hogy ilyesmiről még nem hallott: A szerkesztőség válasza: „Hivatalosan kiküldött partjelzőt nincs joga leküldeni a pályáról a játékvezetőnek. Az azonban már előfordult – alacsonyabb osztályú találkozókon –, hogy alkalmilag felkért partjelzőket kicseréltek, mert rosszul működtek, elfogultak voltak, vagy helytelenül jeleztek."

1972-ben e napon játszották Torontóban a kanadai–szovjet jégkorong „szuperszéria" második találkozóját. Ez a nyolcmeccses sorozat volt az első a hokitörténelemben, amikor a sportág őshazájának számító észak-amerikai ország NHL-es menői összemérték erejüket a legjobb szovjetekkel. Mivel előbbiek sem az olimpiákon, sem a vb-ken nem vettek részt, utóbbiak pedig nem mehettek a profi ligába, az egész világ izgatottan várta az erőpróbát. A házigazdáknál végül sem Bobby Orr, sem Bobby Hull, sem Gordie Howe nem szerepelt, de az igen termelékeny Phil Esposito, a széria végén a legutolsó, döntő gólt beütő Paul Henderson, vagy éppen Serge Savard, Gary Bergman, Stan Mikita, Gilbert Perreault viszont igen, míg a vendégeknél többek között a félelmetes Borisz Mihajlov, Vlagyimir Petrov, Valerij Harlamov hármas, illetve a hozzájuk képest még kevésbé ismert Vlagyiszlav Tretyak kapus. Az első felvonást két nappal korábban Montrealban a szovjetek meglepő fölénnyel, 7:3-ra nyerték meg, noha ellenfelük már a 20. másodpercben betalált, hamarosan pedig két góllal vezetett. A második meccsen aztán a technikásabb szovjet hokival szemben a keményebb stílust képviselő Kanada 4–1-re visszavágott. Ezt követte az egyetlen döntetlen (4–4), majd a Szovjetunió kettővel elhúzott, és innen tudott fordítani a zsinórban háromszor diadalmaskodó Kanada. Sikerének értékét csökkentette a hazai pálya előnye, növelte ugyanakkor, hogy az Espositón kívüli három legnagyobb sztár (lásd fentebb) nem játszott, miközben a szovjetek éppen zsinórban három olimpiai aranyérmen, illetve – az az évi „kakukktojást", a csehszlovák világbajnoki bravúrgyőzelmet megelőzően – egyhuzamban hét vb-elsőségen voltak túl! A kezdeményezésnek aztán folytatása is lett, 1974-ben, majd később megszületett a Kanada-kupa. Napjainkban pedig már semmi különös nincs abban, hogy minden nemzet az NHL-es sztárjaival áll ki a nagy tornákon.

1982-ben e napon került sor a Magyarország–Hollandia salakmotoros csapattalálkozó második felvonására. A nyitónapon a mieink 33:21-es vezetést szereztek Nyíregyházán, és a másnapi végeredmény – a várakozásoknak megfelelően – sima győzelmet hozott: 68.5:38.5 a javunkra. A látogatók hét helyett csak hat versenyzővel érkeztek, ami némileg megkavarta a lebonyolítást, a szervezőknek különleges futambeosztást kellett készíteniük. A magyar csapatból a feltörekvő „titán", Adorján Zoltán szerezte a legtöbb pontot (15), megelőzve a sokszoros bajnok veterán Sziráczki Istvánt. Az ellenfélnél a kontinens egyik legjobbja, Henny Kroeze bizonyult a legeredményesebbnek – 16.5 pontjával összesítésben is (pedig az utolsó futamában tömegbukás okozása miatt kizárták).

1992-ben ez a nap volt a barcelonai paralimpiai játékok első versenynapja – rögtön magyar aranyéremmel. A négy évvel korábban Szöulban még a „normál" olimpián (csapatban) bronzérmet szerző Szekeres Pál ezúttal a mozgáskorlátozottak csúcsversenyén került dobogóra – ez sem előtte, sem utána nem sikerült másnak! Az „érkezése" előtt a tőrözők mezőnyében legjobbnak számító olasz Ceccantival már a csoportszakaszban összekerült, és bár az elején többször is hátrányba került, többi riválisához hasonlóan végül őt is felülmúlta. A 16-os táblán – a német Miller „kipipálása" után – megint találkoztak, és a magyar sportoló ezúttal simán nyert. Csakhogy harmadszor is összefutottak, ezúttal már a nyolcas döntőben, és az itáliai vívó az első csörtét 6:4-re hozta, majd a második szűk elvesztése után a harmadikban is 5:5-ig bírta – ám a rendkívül kiegyenlített asszó végén a döntő tust a magyar adta! A francia Durand és az aranyért a holland Chan Se Gid már kevesebb gondot okozott. Szekeres ezután páratlan karriert futott be paralimpikonként is: a következő játékokon megvédte a címét, majd Sydneyben és Pekingben bronzérmes lett. A kettő között, Athénban kardozóként lett ugyancsak harmadik – de ebben a fegyvernemben is van aranya, mégpedig a karrierje során csúcsot jelentő atlantai viadalról (ahol tehát duplázott). Nyert négy Eb-t és egy vb-t is, ezenkívül – családja, gyermekei, több diploma megszerzése és a versenyzés mellett – sikeres sportvezetői pályát is magáénak mondhat.