Botrányos volt...
A fekete péntek a hálaadást követő péntek elnevezése az Egyesült Államokban. Mi magyarok, legújabbkori fekete péntekünkön csak egy dolog miatt adhattunk hálát: hogy véget ért ez a borzalom. Amikor félórával a kezdés előtt még egy áruházban az este folyamán elfogyasztásra váró sörfajtákat nézegettem, nem gondoltam, hogy ez vár ránk – szó szerint előre ittunk a medve bőrére… A magyar válogatott kijózanító és megsemmisítő vereséget szenvedett a románoktól, és ami különösen fájó, hogy mindezt teljesen lélektelenül, a küzdés legcsekélyebb jeleit sem igen mutatva tette. Matematikailag még nem szálltunk el, de ezek után minimum csodára lenne szükségünk, hogy elcsípjük a pótselejtezőt.
Azt is mondhatnánk, hogy csak a szokásos történt. Nincs ebben semmi meglepő, egy újabb világverseny a magyar válogatott nélkül. Kinek hiányoznánk? Nehéz szavakat találni erre a teljesítményre, mert ennél többet vártunk. Sokkal többet. Elhittük, hogy lehet keresnivalónk, hogy ez a válogatott most eredményesebb lehet, mint az előző évek sokszor szedett-vetett társaságai. Az elmúlt években rég aláztak meg bennünket így. Legutóbb talán 2008-ban, Moldovában, mikor 3-0-ra kikaptunk. Azóta volt tartása a csapatunknak. Jó, a hollandok sorozatosan elvertek minket, és a svédek ellen is csak egyszer sikerült a bravúr, de azok sem voltak olyan megalázó és sima meccsek, mint a péntek esti. Szörnyen érezhette magát az a közel háromezer ember, aki pénzt és időt nem sajnálva, a veszélyekkel dacolva nekivágott a bukaresti (tor)túrának, s az a több millió, aki odahaza kapkodta a fejét a tévé előtt, és nem hitt a szemének.
A jobb felső sarokban a szlovák zászló az összeállításunknál még Guzmics Richárd bakijánál is borzasztóbb volt...
Pedig sajnos nem káprázott a szemünk: már a második percben gólt kaptunk egy megmagyarázhatatlan védelmi hibát követően. Guzmics Richárd nem tudom, mit gondolt, mindenesetre gólhelyzetbe hozta a klubnélküli Maricát (akinek ezúton is boldog névnapot kívánok Mária nap alkalmából – na ez volt a poén helye, bár sajnos nincs kedvem nevetni…), aki csetlett-botlott, de azért begurította. Gyorsan gólt kaptunk, de ettől még nem kellett volna szétesni, hiszen 88 perc még hátra volt a meccsből. De aztán láttuk, hogy mi történt. Lófütty és esti fény. Semmi elképzelés, csak erőlködés, kedvetlenség, mintha nem a hazáért játszottak volna. A nemzeti mez viselése megtiszteltetés és nem teher – aki nem így gondolja, inkább legközelebb mondja le a válogatottságot. Igaz, teli gatyával nehéz, már a himnuszunk alatt látszott (amit a románok rendesen kifütyültek, hallani se lehetett, szép gesztus volt mondhatom – igaz, mit várunk egy olyan néptől, akinek a szurkolói a sima győzelem után egymást verik…), hogy ezek a fiúk lebénulnak ebben az atmoszférában. "Adják vissza az állampolgárságukat, és maradjanak kint Bukarestben!" - hallottam egy elkeseredett szurkolótársamtól...
Nem rajtuk múlt...
