Százeurós étterem – Moncz Attila publicisztikája

Jóllehet az Európai Labdarúgó-szövetség már 2015-ben kimutatta, hogy külföldi tőke kérdésében nincs párja a kontinensünk labdarúgásában a kínai pénz mennyiségének, relatíve sokat kellett várni arra, hogy topbajnokságban reális eséllyel pályázzon egy többségében kínai cég által tulajdonolt csapat az arany­éremre. Olaszországban az Internazionale 18 forduló után hárompontos lemaradással követi a Milant, és bár a piros-feketék már nincsenek kínai kézen (amíg azon voltak, nem volt benne túl sok köszönet, és Li Jung-hung végül a 415 millió eurós adóssága elengedése fejében „átadta” a klubot az amerikai Elliott Management befektetési csoportnak), az Inter még azon van, és a scudetto elérésével ebből a szempontból történelmet írhatna. Feltéve, hogy maga mögött tartja riválisait, megelőzi a Milant – és a Suning Group nem ad túl rajta. Az már csak pluszkérdés, hogy ha a csapat célba ér is, milyen néven teszi. A fekete-kékeknek nem elég a sorozatban kilenc bajnokságot nyerő Juventuson (amint vasárnap tették) vagy éppen a Milanon felülkerekedniük, több kihívás vár még rájuk.

Nehéz rangsorolni a próbatételek között, és bár hiába lehet akár további három-négy együttest is az aranyra pályázók közé sorolni, talán a mezőnyön lesz a legkönnyebb átverekednie magát az Internek. A pénzügyi helyzeten például alighanem sokkal nehezebb lesz úrrá lenni. És itt most nem a Milan-effektusról van szó, nem derült ki a tulajdonosról, hogy szélhámos, és nincs valós pénze. Pusztán annyi történt, hogy a kínai állam erőteljes szabályozókat vezetett be a külföldi futballbefektetéseket illetően (is), ami érinti a Suning Groupot. Olyannyira, hogy egyes lapértesülések szerint már a novemberi bért sem kapták meg a játékosok, és ha február 16-ig a vezetők nem lesznek úrrá a helyzeten, pontlevonással bűnhődhet a csapat. A nemzetközi piacon sem kerek a történet, ott pedig a Real Madridtól kellett fizetési haladékot kérni Asraf Hakimi vételára kapcsán.

Pedig pénz lenne bőven, hiszen a Suning cég alapítója, Csang Csin-tung a világ 184. leggazdagabb embere, vagyonát úgy hatmilliárd euróra becsülik. Amikor 2016-ban 270 millió euróért megvette a klub tulajdonrészének 68.55 százalékát, közgazdászok becslése szerint az Inter gazdasági ereje egyből 41 százalékkal nőtt. Ráadásul sem ő, sem a 2018-ban 26 évesen minden idők legfiatalabb Internazionale-elnökévé avanzsáló fia, Csang Kang-jang (divatosabb nevén Steven Csang) nem egyik napról a másikra akart csodát tenni, hanem öt évet adott az első aranyra. A határidő történetesen az idén jár le, és az ötéves terv otthon már bejött, hiszen a 2015-ben megszerzett Csiangszu Szuning 2020-ban kínai bajnok lett. Más kérdés, hogy a politikum miatt jelenleg ott sincs nyitva a pénzcsap, november óta a fizetésekkel, illetve az állítólag hárommillió dolláros bajnoki bónusszal is lógnak a csapatnak.

Csak amíg Kínában az átláthatatlan viszonyok, illetve a küszöbön álló futballreform miatt (például fizetési plafonnal, valamint a kiadások kordában tartásával) a probléma kezelése bonyolultnak tetszik, Európában papíron egyszerű a helyzet. Árulják a klubot (több sajtóhír is megerősítette), jön a vevő (például a BC Partners Limited európai befektetési alap), megegyeznek, és nincs itt, kérem, semmi látnivaló. Legfeljebb akkor, ha a kínai cég megmakacsolja magát, és maximum a tulajdonrésze negyven százalékától hajlandó megválni, attól is úgy 400 millió értékben. De melyik az a tőkeerős befektető, amely megelégszik a kisebbségi tulajdonnal, úgy, hogy a fontos kérdésekben el kell fogadnia a Kínai Kommunista Párt döntését? Merthogy a politikai szervezetnek ennyire erős befolyása van a Suning Groupra... „Nem lesz választásuk, el kell adniuk az egészet” – írta az üzlettel kapcsolatban Fabio Ravezzani olasz újságíró a Twitteren.

Azt egyelőre nehéz megjósolni, ki és mikor enged a kérdésben, de szinte borítékolható, hogy március 9., a klub 113. születésnapja után. Ebben az esetben pedig egy kívül-belül megújult egylet cserél majd gazdát, alighanem új néven. A jelenleg érvényben lévő FC Internazionale Milano helyett Inter Milano lehet a hívószó, és minden módosítás célja a várossal való szorosabb kapcsolat érzékeltetése, a tisztább és modernebb kivitelezés, valamint a globális identitás hangsúlyozása. Nem az Inter lenne az első, amely ilyen lépésre szánja el magát, a folyamat kimenetele ugyanakkor több mint kétséges. A Románál az új tulajdonos hamarosan visszavezeti a másodlagos „farkasos” logót (a hajdani nagyfőnök, James Pallotta még azt mondta, a szurkolók nem értenek hozzá, a változások maradnak, mert így modern, és így lehet belőle pénzt szerezni), ugyanakkor a Juventusnál 2017-ben bevált a dizájnváltás, a letisztult, minimalista logós termékeknek köszönhetően alaposan megnőtt a bevétel. Az Internél néhány éve apróbb változásokat már végrehajtottak, de most alapjaiban nyúlnak hozzá a társalapító Giorgio Muggiani 1908-as munkájához. Az FCIM kikerül a logókból, fekete alapon csak a sötétkék I és M betű marad, az „I Am Milano” („Én vagyok Milánó”) jeligét hangsúlyozva. A Milannál biztosan örülnek majd ennek...

Akár tető alá hozzák az adásvételt, akár nem, kínai pénz biztosan marad a rendszerben, hiszen minden jel arra utal, a mezszponzor Pirelli kiszáll a buliból, és átadja a helyét az Evergrande kínai ingatlankonszernnek. Éves szinten 19 millió euró a differencia a két cég nyújtotta támogatás között, a kínaiak laza harmincassal kopogtattak be. Márpedig pénz kell, legalábbis ha elfogadják a vezetőedző Antonio Conte egyik aforizmáját: „Ha csak tíz euró lapul a zsebedben, nem ehetsz százeurós étteremben.” A tréner nem szeret fiatal játékosok nevelésével, rendszerbe illesztésével bajlódni, legfeljebb ha a kényszer viszi rá. Az Internél 2019 óta csaknem 300 millió eurót költött el, előfordult, hogy amolyan Premier League-retrócsapatot akart felépíteni (Christian Eriksen, Ashley Young, Victor Moses, Romelu Lukaku és Alexis Sánchez is a fedélzeten volt), előfordult, hogy összeveszett a tulajokkal, amiért nem adtak pénzt – erre most olyan játékosok számítanak nála alapembernek vagy közelítenek afelé, akiket több mint egy éve még pellengérre állított.

Tavalyelőtt ősszel, amikor Dortmundban kétgólos szünetbeli vezetést követően 3–2-re kikapott a társaság, és gyakorlatilag eldőlt, vége a Bajnokok Ligája-kalandjának, Conte fejéhez vágták, hogy a jó erősítések dacára miképp sikerült ezt a lebőgést összehoznia. A válasz csípőből érkezett: „Most olyan játékosokról beszélünk, akik Diego Godín kivételével semmit sem nyertek. Kihez nyúljak? Nicolo Barellához, aki a Cagliaritól jött? Vagy Stefano Sensihez, aki a Sassuolótól érkezett?” Mára kiderült, hogy főképp Barellához okvetlenül... Csak akkoriban még sokkal inkább igaz volt rá, amit a L'Équipe című francia szaklap megállapított róla: „Conte csak a saját elégedettségével foglalkozik, és amikor úgy érzi, nincs olyan csapata, amely képes lenne a hiperintenzív, aprólékosan szervezett futballstílusra, amiről álmodik, akkor a főnökeivel balhézik. Ahogy a Juventusnál és a Chelsea-nél, most az Internél is ezt teszi.”

Azonban nem csupán idények között, hanem idényen belül is meg kellett találnia, illetve vissza kellett találnia csapatához. Október-novemberben simán lehetett temetni az Intert, Conte is már a kezében érezhette a munkakönyvét (a BL-ből még az Európa-ligába sem tudott átesni a gárda), aztán egy négypontos itiner révén talpra állt. Kellett hozzá a fizikum, a pszichológia („Mi a világ ellen!” – és Conte volt a villámhárító!), a közelítésmód (már nem a reakció, hanem az akció fontos) és a taktika (sokáig éljen a 3–5–2!), de annyira működik minden, hogy a hátvéd Alessandro Bastoni már azt mondja, Conte az edzők Messije, Barella pedig kész meghalni a szakemberért.

Az Inter legutóbbi, 2010-es sikercsapatában is hasonló hangok voltak az uralkodók. Akkor triplázás lett a „Mourinho-mánia” vége, most a duplázás is örömünnepet jelentene.