Sikerrel túl a mestervizsgán

Peter Hanrathsnak, az Universum Box-Promotion gazdasági igazgatójának kedvenc mondása, hogy egy bokszoló életében az első a tanuló-, a második az inasév, a harmadik pedig a mesterré válás éve. Erdei Zsolt ugyebár 2000 decemberében csatlakozott a hamburgi klubhoz, és 2002 őszén elkezdte a mesterévét. Pályafutása első címmérkőzésével, Kokóhoz hasonlóan a tizenharmadik profimeccsén, idehaza, igaz, nem Budapesten, hanem Debrecenben, a Főnix-csarnok avatóján. Az Universum negyedszer hozta el hazánkba a "vándorcirkuszát", de először hagyta el a Budapest táblát (az előtte lebonyolított három rendezvényre a Budapest Sportcsarnokban, az Üllői úton és a Kisstadionban került sor), utólag elmondható, a németek nem bánták meg a lépésüket.
Madár (no meg az új csarnok) kedvéért dugig megteltek a lelátók, a hangulatra nem lehetett panasz, és a magyar öklöző teljesítményére sem. A dél-afrikai Jim Murray ideális ellenfél volt az első öv, a WBO (Bokszvilágszervezet) interkontinentális bajnoki öve megszerzése felé. Az első percek "gyerekbetegségeit" (pontatlan ütések, idegesség, túlzott bizonyítási vágy) sikerült leküzdenie, az ötödik menetben pedig már szólt a vastaps. Erdei egy fejre mért balhoroggal pontot tett az összecsapásra, és kezdődhetett a szárnyalás a szorítóban.
A debreceni diadal – és a körítés – alaposan feladta a leckét az Universumnak. A hamburgi vezérek végképp megtudhatták: Erdeivel lehet és kell is számolni a jövőben, ő is eladható, úgyhogy szóba jöhet mint a már akkor is a visszavonulás küszöbén álló Dariusz Michalczewski utóda. Minekutána azonban a félnehézsúly meglehetősen telített volt a németeknél (Michalczewski érthető okokból, Thomas Ulrich és Stipe Drews pedig más miatt állt előtte), ezért Madárnak maradtak az interkontinentális bajnoki címmérkőzések.

A sorban Juan Carlos Gimenez volt a következő, ellene már Németországban is a "Szállj el, kismadár!" volt a bevonulózene – hadd szokják a helyiek –, és legalább ugyanilyen természetes volt az újabb diadal. A paraguayi fénykorában világbajnoki övekért is küzdött, Erdei azonban már a zenitjén túljutó riválissal meccselt, hét menetig. Gimenez a hetedik három perc utáni szünetben elégelte meg a pofonokat.
José Hilton Santos és Massimiliano Saiani sem érte meg az utolsó gongszót, igaz, mindketten maradandó emléket hagytak Erdeiben. A brazilnak például sikerült a földre döntenie bajnokunkat, Saiani pedig ízelítőt adott neki a piszkos bunyóból. Az olasz dulakodott, fejelt, bevetett mindent, amit nem lehet használni a ringben, harcmodorát végül a hetedik menetben elégelte meg a bíró.
A neheze azonban még hátravolt… 2003. szeptember 6-án a világklasszisnak jóindulattal sem nevezhető Juan Nelongo Pérez várt Erdeire Szegeden, és előzetesen mindenki könnyű győzelmet várt tőle. Pérez edzőpartnerként többször is segítette Erdei felkészülését, a tizedik menetig érződött is a baráti viszony a ringben, Madár szisztematikusan növelte az előnyét, csak éppen a találkozó nem akart véget érni. Pérez feje bírta az ütéseket, Madár az önmaga által diktált öngyilkos tempót, és nincs jobb szó rá, elfogyott az utolsó felvonásokra. Pérez finiselt, szerencsére a rendkívüli szív és akarat, no meg a szakmai tudás kihúzta a pácból Erdeit. Lapunk hasábjain akkor azt írtuk: van, aki ellen ma még ez nem lenne elég.
Karlsruhéban meglátjuk, négy hónap alatt mennyit változott a világ.